„Hát csak az él-e soká, ki után a sírba lenézni
Lelke haragjában nem szeret a hazafi?
Hát csak a hitványnak van-e adva tenyészni gyönyörben
Századig, és sanyarún elhal az érdem előbb?”
Így kérdők az eget, hogy holtod hírszava fölvert
S házad búja között gyász vala gondolatunk.
A nyájas szivet, a jó kedvet halva találtuk
Mert te, vidámságnak lantosa! halva valál.
Hasztalanúl bús záraidon vítt bánakodásunk:
Honnunknak többé vissza nem adnak azok.
Társtalan a fekete földben nyugodandol ezentúl,
S néma halál hallgat szózatos ajkaidon.
De te nem oly voltál, hogy örökre feledt hamuvá légy,
Életed a vízként nem vala puszta folyam.
Míg nyugaton fennáll a Kúma-vidéki magyar vér,
S hármas bérci fölött ősneve írva leend,
Tán eljő kora, hol szabadabb lesz lenni magyarnak,
S százados álmaiból nemzetisége kitör.
Akkor az élten túl lengő árnyékod örűljön:
A haza, hívei közt, téged is emlegetend.