A megdicsőült hajdan erősei, Csaták s jeles tett voltanak énekem: Hallgatva néztem a jelenkor Bábmüveit, fogadásom állván
Nem szólni semmit gyáva fiak felől. És hallgatásom szent vala és igaz; Meg nem nevezve éltek a hon Korcsai, bár ragyogók, előttem.
De oldva van már esküm az ég előtt. Téged, hatalmast százezerek fölött, Fejdelme a küzdő magyarnak, Téged örömrebegő szavakkal
És hálabuzgón minden ajak köszönt. - Mely isten által súgta meg a haza Szüksége titkát, hogy Te abban Gyámola és emelője lennél?
Mely vígaságnak ünnepe ez nekünk? Mily boldogabb kor éve következik? Midőn Te lépsz föl és legelső Tettedet is kegyadás jelenti.
Te a magában puszta, kopár aranyt Termő ugarrá tetted: az elhagyott Inség kiált föl díszneveddel S hálakönyűt mutogat szemében.
S hová jutánk már, mily alacson fokig? Még a vad is hű ős faja hangihoz: Mi megtagadtuk önmagunkat, Megtagadánk, haza nyelve, téged,
Azon hatalmast mellyel az ősz Ügek S a népvezérlő Álmos uralkodott; A hétmagyarnak hős beszéde Számkivetett vala ajkainkrol;
S éltünk bitang nép, a magas ég alatt Már nem hasonlók senkihez: elfolya A téttevő kor s milliókra Lelki halál vala eljövendő.
Már láttuk a bús, nemzetölő veszélyt Setét özönként jőni fejünk fölé, Hallók ijesztő harsogással Zúgni: „magyar! te ki vagy törőlve.”
De hála nektek, nagyra szülött fiak, S példák után nagy példaadó, Neked! Te fölsegélted a kiáltó Árva szavát, s hogy örökre zengő
S tanú lehessen nemzeti fény felől, Te kincset adtál s bátorodást neki: Te vitted a bús némaságbol, Messzeható riadásra hangját. -
Ne véld, hogy ilyet elfeled a magyar, Hogy háladatlan szíve bezárkozik: E nemzet az, mely ősanyádért Ingyen adá csatavészre lelkét,
E nemzet az, mely terhes adó gyanánt Pótolhatatlan vért fizet és halált; E nép ajánlja honja sorsát, S kéri, ne légy idegen neméhez.
Cookies on Poetry Cove