Elzengette dalát a késő kor fia, rólad
Cserhalom, és az apák hírét meghozta tetődnek.
Még te soká harcolsz ezután is enyészeted ellen,
Még sokszor tavasz új díszeit elhinti meződön;
Őt hamar a sor erős vaskarja lehúzza örökre,
És benövik sírját a vad fák ágai: akkor
Még ki fog emlékezni felőle? ki tudja, hogy ott is
Megfáradt ember hamvára nehezkedik a domb?
Aki rövid pályát futván, a szárnyas idővel
Feljöve, és az eget s a földnek zsenge virágit -
Mert mi egy életidő? - megnézé, s elvesze köztök.
Nem tudják; de ne is tudják: csak az ősi dicsőség
Híre maradjon fenn, s unokánk tettekre hevűljön,
És legyen, aki szabad lélekkel zengje utánunk:
„Cserhalom! a te tetőd diadalnak büszke tetője”.