A leány, kit Túri kedvel, Néma most és halovány: Rózsa, oly fehér mint arca, Nem virágzik rózsafán.
Ajka még egy hangot ösmer, És az a hang nyögdelés; Szeme még egy pillantást tud, S az lesujtott csüggedés.
Fergetegben van nyugalma, Gyászos éjfélben dele, Puszta síron járdalása, Bús vadonban enyhelye.
Mégis ez nem síri szellem, A leánynak lelke nem: Él az még, csak képét festi Így az aggó szerelem.
Néma, halvány és sohajtó A lánykép, mert Túrinak Elméjében a hű szívről Ilyen képek rajzanak.
Fergetegben van hazája, Síron, éjben bujdosik, És vadonban, mert hajh Túri Fájdalmával ott lakik.
Ott tünik fel őr eszének E borongó árnyalak, Képe annak, kit szivétől Durva sorsok tiltanak.
Ez leng szűntelen körötte, Evvel álmodik, beszél, Ennek hallja nyögdelését, S búja nagyságában él. -
S oh mi más a kép valója, Mely menyekzőt tart, s felejt, S férje karján andalogva Össze és meg visszalejt.
Az mosolygás, ez sohajtás; Az lángélet, ez halál; Az örömben, ez buvában Nyúgodalmat nem talál.
S Túri most a puszta sírról Megdöbbenve fölriad, S szól, hogy rá a sírok alja Mélyen tompán hangot ad.
És a szó ez: gyászos árnyék, Kép! mely kísérsz engemet, Vagy ne kísérj, vagy légy olyan, Mint ki bírta szívemet.
Fájdalomban és örömben Őt nevelték gondjaim, Életben s az életen túl Őt ohajtják vágyaim.
S itt a síron esküvénk meg, Hol most atyja szíve fagy, Lássuk, arca oly borúlt-e, Mint borongó kép, te vagy?
Szól s megyén, s a kép előtte És utána s mindenütt Fájdalommal, gyötrelemmel És halállal jár együtt.
Most belép, és rém szemével Melyben évek búja űl, Hosszan és merőn, setéten, Szívölőleg néz körűl.
Csalfa csókok esküvési Vannak írva homlokán, S néma bár, de rettentő szók Lángadoznak ajakán.
Bámulattal összenéznek Az örömnek részesi; Csend lesz, és az idegennek Titkát mindenik lesi.
Egy van, aki érti: a hölgy, S föld alá, ha volna út, Futna, de lerogy, s szivéhez Pártos vére visszafut.
S a leány, kit Túri kedvel, Néma most és halovány; Rózsa, oly fehér mint arca, Nem virágzik rózsafán.
Cookies on Poetry Cove