Sírva áll az özvegy, sírva lánya, Egy szerelmes szép lány, a mezőn, Mély keservben két vitéz miatt, kik A cseh bajnok által estek el.
S íme nagy villogva és zörögve Toldy jő feléjök biztosan, Toldy, akit ösmer napkelettől Minden élő s retteg nyúgatig.
Bojtosan függ vállán kacagánya, Büszke kalpag rettentő fején; Melle nincs vasakkal födve: karja Menti azt meg a csapás alól.
Jobb kezében vasbuzgány forog, leng, És temérdek kard lóg oldalán. Így jön ékes arccal, fegyverében Zordonan szép, mint had istene.
A leányka kezd vidúlni, s enyhűl Özvegy anyja szívén a keserv. Bátorodva futnak már elejbe, És boszúra kérik karjait.
„Ott - Dunának partjait mutatván Szól az özvegy - vesztek gyermekim, Oh ha többé nem kel is halott föl, Légy boszúlóm, légy te gyermekem!”
Ezt sohajtván, könnyekkel jelenti; Amit nyelve nem tud mondani, Lánya áll mellette, és esengve Nyúl az érkezőhöz hó keze:
„Légy te, ó hős, oltalmam, segédem, Mert bátyáim immár nincsenek.” A legédesb ajkak lágy szavával Így rebeg s kér a szelíd leány.
Ajka hangját egy pár szép szem éri, Mely szivéből véve lángot, ég, S a vitézre most egy pillanat száll Félig búsan, félig nyájasan,
Mint esőn túl a kegyes verőfény, Melyben ég, föld megnyilik neki. Toldy gyengén törli arcaikról A keservek néma csepjeit,
Biztató szót mond erős ajakkal, S a leányra vetvén hős szemét Útnak indul zúgó fergetegként A cseh bajnok ösmert nyomdokán.
Megtalálja őtet a ligetben Elterűlten egy vén tölgy alatt. Barna páncél nyomja durva testét, Jobbra kardja, balra a sisak
Ingva rezgő tollal áll körűle: Kétfelé leng borzasan haja. A magasság fellegébe szegzi Égre fordult képpel vad szemét.
Így találja őtet Toldy, és szól: „Föl! föl álmaidból, nyúgovó! Majd ha megdönt kardom, álmadozhatsz S halva csúf porodban nyughatol.”
„Gyáva lelkek - így szól az, boszúsan Talpra kelvén s rántván fegyverét - Ötven ilyen, ötven dől előbb le, Mintsem engem megdönt kardotok.
Bidsov élve nyugszik még sokáig, És előtte ezrek halnak el.” „Ezrek? „ kérdi Toldy, s mond, „beéred Még te jámbor Bidsov, eggyel is.
Jőj csak, ott a part alá taszítva Két hajócska áll és vár reánk. Jőj; Csepel még megbir két csatázót, Hol csak ég, föld s víz leszen tanúnk.”
Mennek és hajóba lépve gyorsan Érik a szigetnek partjait. Toldy száll előbb ki, s visszarúgván A zajos habokba csolnakát:
„Egynek itten veszni kell ma” úgymond, „S egy vitéznek egy hajó elég.” Hallja Bidsov, s döbbenésre mozdul Durva vért alatt is vad szive,
Mégis eltitkolja, és kijutván Gőgösen száll bajra Toldyval. Összecsapnak föllobbant haraggal, Mint Krivánnak bércén két vihar,
S messze hallik már vad csattogások, Messze villog fegyverök vasa. Bidsov összehúzott könnyű testtel Lopva ál szurásra rést keres,
S bízva fegyverében, s gyorsasága S annyi győzödelme híriben, Jobbra balra méri vad csapásit, S csalja a vivó társ gondjait,
Toldy mint erős sas fellegéből, Visszatarthatatlan vág elő; Nem marasztja őt csalárd kerengés, Nem csapás, ha száz kar sujtja is.
Álljon útban ég, föld: ő kitolja, Vagy keresztül rontja rajt’ magát. Így rohan, s már bomladozva lógnak Bidsovon páncéla rongyai,
És magyar kard élétől hasitva Mély sebekre nyílnak tagjai. Bidsov is már jobb erővel és nem Gyáva fortéllyal szabdalkozik;
Szerte-széllel omlanak csapási, S társa balján vért ereszt vasa. De halállal csattog már fölötte Toldy kardja: reng a réz sisak,
És kicsengvén izzadó fejéből A magas fű s gaz közé esik. Toldy hévvel űzi győzedelmét, S a cseh hőst most úgy arcon szegi,
Hogy hajától állig megszakadva Vérnyilással ketté száll feje, S a fejetlen test is összerogyván, Durva lelkét nyögve adja ki.
Aggva gyötrelemben, félelemben A leány a túl parton vigyáz; Hallja néha a csatajt, kilátja Néha fák alól a villogást,
S mindenik csillámlás megriasztja, Minden zajra megdöbben szive. Végre látja Toldyt jőni gyorsan Győzödelmi jellel vállain,
S aggodalma oszlik, mint az éji Lengeteg köd nap derűltekor: Már dagályos hátán hozza büszkén A szerelmes győzőt a Duna;
Szív-epedve vár rá a szelíd lány, Szív-repesve jő már anyja is. Toldy égő győzödelmi szemmel Nézi esdeklőleg a leányt.
Ez szelíden elsimúl ölében, Mint kegyesség nyájas angyala, S csendes elmerűlő pillanattal, Önti el szerelme bájait.
A fiatlan bús anyának e víg Látományra új reménye kél: Kezd derűlni képén a komorság, S régi búját új öröm lepi.
Cookies on Poetry Cove