Bátya, mi bús dallal feleselnek az erdeji bércek? Melyre liget komorúl, a gallyak földig hajolnak. Fűlmile, mint ezelőtt nem vidít hangicsolással, Melyre berek szomorú gözzét sűrítve okádja
S ágról ágra repes páratlan gerlice sírva. Vagy tán tőled ered sajnos panaszoknak ez árja? Tőlem. - Öcsém, s e tölgy fáknak hűves ernyei eddég Nyájamnak takaróji, dalom vig rejteki voltak.
Most immár panaszos szavaimnak visszaverőji. Dafnis halála okoz, s hárít kebelemre keservet. Őt már, gyászos eset! Földnek gyomrába lezártuk Kedvelt nyájának hív Pásztori, s szivbeli könnyel
Áldoztunk panaszokkal elegy gyász dombja füvének. Csak hűlt hamvainak, mondám, gyász dombja füvének! Moeri, közös velem is fájdalmad, s sajnosan értem, Hogy elenyészett jó tettekkel láttatos élte.
Téged azomba talán kisegítlek bánataidból: Jersze velem, s űzd nyájadat is ligetekre, holottan Múlatnak több Pásztoraink s juhaikra homályos Gallyak alól gyakran kitekéntnek, jersze, keserved
Enyheit ott lelhetd, bármily nagy vesztedet érzed, Vídúlj; - őt az Egek boldog kebelökbe fogadták. Elsietek veled Hozzájok, s elválok örökre. Elhagyatott nyájam zordon bércekre, hegyekre.
Vígadj, hogyha talán elválásunknak örűlhetsz. Én Hozzájuk ugyan veled elmegyek, e kies hegynek Zöld alján bús nyájamat is majd arra szorítom. És ha (miként mondád) a Pásztorok ott heverésznek,
Végső éjet köztök lesz tölteni kedvem. Ne szomoríts, tréfáiddal, mert engemet illet, Főképen mikor ily szomorú szükségre szorúlék.
Cookies on Poetry Cove