Teslér, ki hitte, hogy megint feléd
Visz változékony sorsom istene?
Ki hitte, hogy még egyszer nyughatom
A hű barátság karjain veled,
S mit most akadva késve hoz s viszen
A néma tolmács, azt buzgó szivünk
Teljes hevéből nyers szó fejti ki,
S titkunk ha lesz, nyílt ajkunkról ömöl,
Nem a lezárt lap álmos rendiről.
Ki hitte ezt? Lásd, mégis így leszen.
Ha Pincehelytől Görbő nincs tova,
Ha Pincehelyhez Teslér hű marad,
Őtet barátja többször látja ott.
Nyilas havának kezdetén tanyám
Görbő leend, ott lesz majd Pista is,
S köszönt előre és örűl velem.
A dolgainktól megmaradt üdőt
O mely vidáman fogjuk tölteni!
Együtt csevegvén, vagy hallván ha lágy
Hangokra ébredt hegedűd húrjain
Szívszaggató nótáid zengenek;
Vagy túl az élet megszükűlt körén
Shakespeare világát választjuk lakúl,
Hogy, míg zajával eltelik szivünk,
Ne halljuk itt a külvilág zaját,
Mely édes álmainkat elveri.
Élj addig is, barátom, boldogan,
S ha néha - ami bár távol legyen -
Setét, komor színt vet rád a világ,
Csak istenedhez és szivedbe nézz;
Ott fény, örök fény van, s itt sincs homály:
Igy földerűl majd ködbe vont szemed,
S amerre nézesz, víg tavasz leszen.