Vesztedre mégy-e ily örömest? vagy a
Tündér reménység biztata újolag?
Oh, annyiszor megcsalt ez immár
S búslakodást hagya tört szivedben.
Csak menj, ha nyersz, nincs embere boldogabb
A nagy világnak mint te; ha vesztesz, ah
Akkor kiállta szíved a bajt
S aggodalom nem emészti többé.
S a mindeneknél oly iszonyú halál
Vázképivel nem lesz iszonyú neked:
Ohajtva dőlsz rá, míglen élted
Lángja hideg kebelén elalszik.
Csak menj, különben sincs napodon öröm,
Kétség remény közt ingadoz életed:
Ez biztat és csal; az dühödten
Dúlja szorúlt kebeled nyugalmát.