SZILÁGYI ÉS HAJMÁSI

A harc kitört, a harc lefolyt; Két bajnok úrfiak, Szilágyi s Hajmás, Sztambulon Rabságba juttanak.

„Rabság! nehéz lánc! hős karom, Miért nem vagy te szabadon!” Csak ebben agg, csak ezt nyögi Hajmási láncain;

De társa dall, s bút édesít Enyelgő húrjain: „Ma éve honn vigan valék, Most rab, leláncolt martalék!”

„Ma születésem napja van: Szép húgom, köztetek, És agg apám, és agg anyám, Nem örvendezhetek.

Ma éve honn vigan valék, Most rab, leláncolt martalék!” Császárleány ezt hallja fenn, Szép Leila egyedűl;

Szánat sohajt el ajkain, Szemében szánat űl; És amit lát, és amit hall, Ah mind szerelmi vágyra csal.

Az est s az éj jő, s álma nincs. Haj! ébren álmodik; Ágyát mosolygó fájdalom S kétes remény vetik.

Szemérme hű; de szerelem Suttog: szép Leila! jer velem. Mély a fogolynak lakhelye Setét falak között;

Fénylő teremből a leány Most abba költözött. Sugár leány, ah szép leány! Szebb négy világon nincs talán.

„Hitedre azt ha mondanád, Hős ifju, hogy szeretsz, Megoldanám e láncodat, Kit búsan méregetsz;

S szép hon felé hős karodon Mennék veled hű hajadon.” „Ölellek” hős Szilágyi szól: „Oh lány, te égi szem!

Csak amint hozzád hű leszek, Úgy áldjon istenem. Szép honban virrad hajnalom, Szép hon felé visz hős karom.”

Titkon szerződik a leány, Arany nyit zárakat, Kihozza rabság mélyiből Vitézlő ifjakat;

Ólban három mént váltanak, S lovat, lovászt lesujtanak. Éjfélben és éjfél után Oly bús, oly néma az út;

Két hős közt holdnál a leány Sebes-rohanva fut; „Atyám, atyám! ne várj reám, A szép magyar föld lesz hazám.”

Harmincadon s vámok között Az ifjak mennek át; Pogány mez rajtok, nyelvökön Hordják pogány szavát.

„Hová, hová török vitéz, S te fénysugár, te gyönge kéz?” „Szerencsekísértők vagyunk, Szerencse jár velünk,

Az egri farkasok közé Csatára készülünk.” Felelnek ők; de Leila fél, Remeg mint parton nyárlevél.

Sztambul felől bús hír repűl, Zendűlnek vámosok; De küzdve két ifjú halad, Utat nyit kardvasok.

„Végy jó reményt, szép hajadon! Magyar kar áll őrt pártodon.” Csaták között a pálya fogy. Még nem fogy a csata;

Fölkél a hírre vajdaság, Jön villogó hada: Vajdák utól, vajdák körűl, Futással út nem rövidűl.

Mint párduc a két ifju küzd, A villámkard peneg, És, isten úgy akarta, itt A vajdák estenek.

Szigetben sírva Leila vár, Mint árva fészken kis madár. Ő sírva így panaszkodik: „Egek, mi puszta hely!

Nagy búmmal e vadonban ah Hová bujdossam el? Miattam most a hős szivek Vajdák vasán elvérzenek;

De meghalok hős ifjakért; Sírhalmom e határ, És síratóim farkasok S lesz dúló vad madár.

Atyám, atyám! ne várj reám, Bűnért setét föld lesz hazám.” Siralmi közt a gyönge lányt Hős ifjak így lelik,

És gyöngyre a köny, a keserv Örömre változik. Mint ifju repkény kerti fán, Szilágyi karján csügg a lány.

Szigetből a leányt viszik Magyar határ elé, Zugó Dunának partjain Megy útok fölfelé,

S alattok a vész mezején Tajtékot túrva vág a mén. Setéten most Hajmási szól: „Itt a magyar határ;

Bajtárs megállj! nem érhet itt Török hatalma már. Víjunk meg ketten, s a leány Azé legyen, ki győz csatán.”

„Nem úgy, vitéz felem! nem úgy!” Szilágyi válaszol: „Van nőd honn, van két szép fiad, Te meg nem válhatol.”

És sír a lány: „ah engemet E bajvivástok eltemet.” De Hajmás nem szól, bősz eszén Felfordul a világ;

S kezdődik a gyász ütközet: Magyar magyarra vág. Két villám így csap össze fenn. Hajmási eldől véresen.

„Sokáig hőslakodban élj, Óh bajtárs, boldogúl; Bünömmel én itt elveszek, S honn nőm, fiam busúl.”

Szól s mint az elzugott vihar, Hamvába száll a büszke kar. Ott ketten a haló fölött Hüséget eskenek,

S a rabkötél, a bús csaták Örömre fejlenek. Török virág, magyar kebel: Ez hő, az rajta hervad el.