Láttam veszélyes tájadat, oh Sziget! Előttem állott roskadozó falad, Előttem a múlt kor csatái S gyászba borúlt ege Hunniának.
Itt késve mérgét nyelte az agg török; Itt táboroztak népei dölyfösen, Ott fenn erős, de számra kisded, S győzve fogyó hadaink tanyáztak.
S onnan, ha kellett; mint az egek nyila A záporoknak vad zuhanási közt, Csattogva, sujtva, száz halálban Törtek alá rabölő haraggal.
Kétszázezerrel víva meg egy marok Népség s vitái győztösek annyiszor, De ah! - borúlj el gyászhozó nap! - A diadal közepett enyésztek.
Vagy mely tünő fény leng szemeim felé? A csendes éjnek rémi talán? - Vagy a Fagyos halálnak váza, vagy bús Képe az ősi idők fiának?
Oh Zrínyi roncsolt képe, te vagy! Dicső Hős hajdan a vérfergetegek között, Rémítve villogsz most előmbe Századaink sanyarú korából:
Duló vasat tart rettenetes karod, Elszánt komolyság terjedez arcodon, Lelkedben a szép hír, boszúság És kitörő harag ég szivedben.
Mert vesztegelnek társaid a mezőn, Csatátlanul, rosz, gyáva tanács miatt, Míg téged a veszélyek útán Sírba viszen csapodár szerencse.
Te a hazáért halni tudál; dicső! Mi nem tudunk már érte csak élni is; A támadó nap tudja, látja A szomorún nyugovó, bününket.
Mikor szününk meg bor, szerelem között A hon virultát messze felejteni? Mikor kerülhet vissza a künn Elpazarolt arany és dicsőség?
Hajh elközelget majd az enyészet így! Eltörli a nép bajnoki tetteit: Megdőlnek a fajult vitézek, Sírjai hős eleik nevének.
Cookies on Poetry Cove