SZÉP ILONKA

A vadász ül hosszu méla lesben, Vár felajzott nyílra gyors vadat, S mind fölebb és mindig fényesebben A serény nap dél felé mutat.

Hasztalan vár; Vértes belsejében Nyugszik a vad hűs forrás tövében. A vadász még lesben ül sokáig, Alkonyattól vár szerencsejelt:

Vár feszülten a nap áldoztáig, S ím a várt szerencse megjelent: Ah de nem vad, könnyü kis pillangó S szép sugár lány, röpteként csapongó.

„Tarka lepke, szép arany pillangó! Lepj meg engem, szállj rám, kis madár; Vagy vezess el, merre vagy szállandó, Ahol a nap nyúgodóba jár.”

Szól s iramlik, s mint az őz futása, Könnyü s játszi a lány illanása. „Istenemre!” szóla felszökelve A vadász: „ez már királyi vad! „

És legottan, minden mást feledve, Hévvel a lány nyomdokán halad. Ő a lányért, lány a pillangóért, Verseneznek tündér kedvtelésért.

„Megvagy!” így szól a leány örömmel, Elfogván a szállongó lepét; „Megvagy!” így szól a vadász, gyönyörrel A leányra nyújtva jobb kezét;

S rezzent kézből kis pillangó elszáll; A leány rab szép szem sugaránál. Áll-e még az ősz Peterdi háza? Él-e még a régi harc fia?

Áll a ház még, bár fogy gazdasága S telt pohárnál űl az ősz maga. A sugár lány körben és a vendég; Lángszemében csábító varázs ég.

S Hunyadiért, a kidőlt dicsőért, A kupák már felvillantanak, Ősz vezére s a hon nagy nevéért A vén bajnok könyei hulltanak;

Most könyűi, vére hajdanában Bőven omlott Nándor ostromában. „Húnyt vezérem ifju szép sugára” Szól az ősz most „éljen a király!”

A vadásznak vér tolúl arcára S még kupája illetetlen áll. „Illetetlen mért hagyod kupádat? Fogd fel, gyermek, és kövesd apádat.”

„Mert apád én kétszer is lehetnék És ha ittam, az nincs cenkekért; Talpig ember, akit én említék, Nem gyaláz meg ő oly hősi vért!”

S illetődve s méltóság szemében, Kél az ifju, tölt pohár kezében: „Éljen hát a hős vezér magzatja, Addig éljen, míg a honnak él!

De szakadjon élte pillanatja, Melyben attól elpártolni kél; Egy király se inkább, mint hitetlen: Nyűg a népen a rosz s tehetetlen.”

S mind zajosban, mindig hevesebben Víg beszéd közt a gyors óra ment. A leányka híven és hivebben Bámulá a lelkes idegent.

„Vajh ki ő, és merre van hazája? „ Gondolá, de nem mondotta szája. „Téged is, te erdők szép virága, Üdvözölve tisztel e pohár!

Hozzon isten egykor fel Budába; Ősz apáddal a vadász elvár; Fenn lakozva a magas Budában Leltek engem Mátyás udvarában.”

Szól s bucsúzik a vadász, rivalva Inti őt a kürthang: menni kell. Semmi szóra, semmi biztatásra Nem maradhat vendéglőivel.

„Emlekezzél visszatérni hozzánk, Jó vadász, ha meg nem látogatnánk.” Mond szerényen szép Ilonka, állván A kis csarnok végső lépcsején,

S homlokán az ifju megcsókolván, Útnak indúl a hold éjjelén. S csendes a ház, ah de nincs nyugalma: Fölveré azt szerelem hatalma.

Föl Peterdi s bájos unokája Látogatni mentenek Budát; Minden lépten nő az agg csodája; Mert sok újat meglepetve lát...

A leányka titkon édes óra Jövetén vár szép találkozóra. S van tolongás s új öröm Budában: Győzelemből várják a királyt,

Aki Bécset vívó haragában Vérboszút a rosz szomszédon állt. Vágyva néz sok hű szem ellenébe: Nem vidúl még szép Ilonka képe.

„Hol van ő, a nyájas ösmeretlen? Mily szerencse fordúlt életén? Honn-e, vagy tán messze költözötten Jár az őzek hűvös rejtekén?”

Kérdi titkon aggó gondolattal, S arca majd ég, majd szinében elhal. S felrobognak hadvész-ülte képpel Újlaki s a megbékült Garák.

S a király jő, fölség érzetével Környékezvén őt a hős apák. Ősz Peterdi ösmer vendégére, A király az: „Áldás életére!”

„Fény nevére, áldás életére!” Fenn kiáltja minden hű ajak; Százszorozva visszazeng nevére A hegy és völgy és a zárt falak.

Haloványan hófehér szobornál Szép Ilonka némán és merőn áll. „A vadászhoz Mátyás udvarában Szép leánykám, elmenjünk-e hát?

Jobb nekünk a Vértes vadonában Kis tanyánk ott nyúgodalmat ád.” Szól az ősz jól sejtő fájdalommal, S a bús pár megy gond-sujtotta nyommal.

És ha láttál szépen nőtt virágot Elhajolni belső baj miatt, Úgy hajolt el, félvén a világot, Szép Ilonka titkos bú alatt.

Társasága lángzó érzemények, Kínos emlék, és kihalt remények. A rövid, de gyötrő élet elfolyt, Szép Ilonka hervadt sír felé;

Hervadása líliomhullás volt: Ártatlanság képe s bánaté. A király jön s áll a puszta házban: Ők nyugosznak örökös hazában.