Tatárjáráskor egy jó férfinak, Kit társi Bús Ferencnek híttanak, Erdők között ép úri háza volt, Mely ellenségnek még nem udvarolt.
Fő bútor benne a szép nő vala, Ferencünk édes kedves angyala; - Így hívatá magát a kis gonosz, Bár benn’ együtt volt minden házi rosz. -
Hűsége nád, és nyelve kard; maga Majd fergeteg, majd villám zápora; S ha minden férfi oly vitéz vala, Nem vesztél volna úgy, oh Hunnia!
Elég az hozzá: bármily volt Kató, Bár kedve tengerhabként változó, Bár férjével váltig hadakozott, De szép, igen szép volt az átkozott.
Történt, hogy visszakészült a tatár. Dultan minden, nem volt mit enni már; Az éhség kergeté a sereget, Melyet vitézség meg nem győzhetett.
De még kitértek néhol s a vadak Végső dühvel szörnyekké váltanak. Hogy s hogy nem volt? egy erre tévede, Egy rőt tatárfi; vállán tegeze,
Kezében kard, vasünge tetemén, S öldöklés lángja apró két szemén; Mindenfelé, ahol járt, rettenet Volt e kis ember százezer felett.
Hogy erre tért, körültekintgete, S magával ilyenkép beszélgete: „Ki az, ki ott oly kényesen tanyáz? Kié a kert, kié az úri ház?
Oh boldog óra, boldogabb tatár, Itt téged e ház kincsre, nagyra vár.” S jön, lát és győz - nem, győzetik! Most egyszer színe százszor változik;
Rőtből rőtebbé, s apró két szeme Két pislogó mécs s minden fegyvere. Majd hogy magához tér a bámulat, Lélekzetet vesz, s mond ily szavakat:
„Hallod, magyar, dúlhatnám házadat, S ha jelt adok, kövön kő nem marad: De nem bántlak, nem bántom kincsedet, Engedd ez egyet át, szép hölgyedet.”
Igy a lator vér, a tatárfi s jő; Már fenn ölében a szép ifju nő, Választ sem várva hajt s rohan tova, S örűl, hogyan nem még talán soha.
A férj - ki fesse lelke bánatát?! - Utána néz, amilyen messze lát, És mit tesz? ah hajléka puszta már; Bámúl és felsohajt: „Szegény tatár!”
Cookies on Poetry Cove