Egy özvegy, boldog mint nő és mint anya egykor,
Míg e szép neveket sorsa viselni hagyá, -
Keble kihalt örömét e kőnek alája temette,
Jó férje s szeretett magzata hamvaiban. -
Eltemeté bennök, mit az élet nyujthata édest
És örökös gyásznak fellege szálla reá.
Sorsa sötétségén csak a hit fáklyája dereng, mely
Túl a síron igér majdani egyesülést.