Meddig vezérlitek háborgó éltemet,
Meddig lebeghet még hajócskám köztetek,
Remény, emlékezet? -
Te, a lecsendesült lélek tulajdona,
Mely áldva lengsz körűl magányos dombomon,
Elmúltak szelleme,
Ha majd szorúlni kezd lélekzetem, s nehéz
Fájdalmaim között végkínomat nyögöm,
Eljősz-e menteni?
S mint a hanyatló nap földünk tanyáira,
Lövelsz-e nyugtató sugárokat felém
Szememnek húnytakor?
S te, mely az alkonyban, s hajnal hasadtakor
A híg homály közűl remegve szállsz alá
Ingócska lábadon,
Remény, az öldöklő bánatban enyhadó,
És a leendőkben gyönyörrel biztató,
Kisérsz-e síromig?
Lelkemnek adsz-e majd teljes vigasztalást,
Rebegve záródó ajkamnak édesen
Enyésző hangokat?
Oh! adsz-e fényt, ha majd nem látom a napot
S irtóztató setét nyom; adsz-e virradást,
Ha itt leszáll napom?
Egek! - tán tiltva nincs hozzátok szólanom -
Hagyjátok meg e két csillagzatot nekem
Az élet tengerén.
Remény, emlékezet vidítsa lelkemet,
S ha ez leszáll, amaz derűljön ékesebb
Lánggal bajom felé,
Mint hajdan a dicső görögségnek csere
Fényben derűltek a széllel küzdő vizen
Tyndárnak ikrei.