Fájdalom gyötrelmi közt járt
Dűlt Hazánknak halmain
A Király, hogy a Tatár had
Dúlva hagyta mindenét.
Ily keserves állapotban
Bús nyomok látásival
Fojtogatta érzeményit
Minden hant, liget, vidék:
Gyász feküdt a tar mezőkön,
Gyász, hegyek kőormain,
Néma gyötrelem borongott
Mindenütt a várakon,
Melyeket dühös karokkal
Nem rutolt meg a pogány.
Sírva nézte a kelő nap
A temetlen testeket,
Sírva nyújtá már hanyatló
Lángjait sok porba dűlt
Várhalomra, hol kegyetlen,
Gyilkolók raboltanak.
Könnyeket hintett az éjnek
Szép világú csillaga,
És remegve járt az erdők
Gyilkkal undok fáji közt.
A vadak csak tántorogva
Jártak a szirtes tetőn,
És kopár földek vidékin
Étlen kölykeik körűl.
Vérrel habzó csermelyeknek
Partjain rothadt, eves
Testek elterűlve nyúltak
S döghalált leheltenek.
Kinos ínség lepte, zúzta
Hunniát mindenfelől