Kénnye szerint forgatja ügyünket a csalfa szerencse, Kénnye szerént felemel, s hány-vet a földre viszont. Majd most szárnya alá vészen, s mosologva kecsegtet, S csábító színnel csalja betöltve, szemed.
Már amidön megnyerte szived, s bízodalmadat, elhágy, Boldogságoddal rútul a földig aláz. Ily gyarló öröminknek talpköve, ily töredékeny Lábon állapodott sorsra kiszánva vagyunk.
Részesülünk öröm-órákban, nyájjaskodik a szív, Tréfáló ajakunk néha kacagva nevet. Sokszor az emberiség terhét (ez okozza hibánkat) Meg nem fontoljuk, s alszik a lélek erő.
Vígadozunk, mulatunk, jádzunk, de a gyenge mosolygást Sokszor sírással fojtja el a bal eset! Majd epedő sírás, hervasztó bú, szomorúság, Kétséggel rakodott gond keseríti szivünk.
Kétszerezett renddel öröminket félbe szakasztják Váratlan esetink, jön vigadásra bajunk. Mint ama messze terült cserfát megfosztja diszétől Téli hideg, tavasz azt hozza szinére megint.
Szint úgy egy dolgunk vídít, keserít a jövendő Vagy már megjelenő óra csapásaival. Most kiderült fénnyét bámulva csudáljuk a napnak, Nem sok idő mulván fénnye homályba borúl.
A hajnal csendes, reggel már fergeteget szűl, A nyugovó tenger mély habozásra hevűl. Víz színén támadt buborék módjára enyésznek Mindenek e földön, csügged erő s hatalom.
Jég hátán épűlt hóhalmok az emberi dolgok, Omlanak, olvadnak s nem maradásra valók. Hát ily gyarlóság bizodalmat is érdemel, ily nagy Tévelygésbe miként botlik az emberiség?
A mérget takaró fény elcsábitja szemünket S mint a szemetlen ló, ugy mi gödörbe bukunk. A bajoló vétkek s a kevélység kedves előttünk, Mérges káromlás szánkbul omolva kiforr.
Bosszúló harag, írígység egymásra süvöltnek A kínos Poklok több szüleménnyeivel. Igy rongálódunk, ha a múlandókra tekéntünk, Lélek isméret bús panaszokra fakaszt.
Sokszori tettünket szívünk bánkodva kesergi, Bár sokszor szánkban visszakerűlne szavunk. Mégis hanyatt homlok dőlünk s rosszakra hevűlünk S csak vígyáztalanúl töltjük a vig napokat.
Igy a földi öröm tünemény; s fordúl bánatra, midőn azt Amit utóbb siratunk, merte mivelni eszünk. Jót, rosszat tehetünk, abból mindenkor örömmel Részesülünk, ebből bút keseregve nyerünk.
Búsongjon hát aki akar, véget vetek én már; Akibe nem könnyen csüggedez a magyar ér!
Cookies on Poetry Cove