ÓDÁK

Nézzed, Barátom, mint halad el korunk, Mint múlnak el, nézd a siető napok. Bármily enyelgő vigasággal Voltak azok jelesítve, futnak.

És elragadják a vigaságot is Magokkal, amint vissza nem áradoz A víz, ha elfolyt, úgy az élet Elhaladott kora vissza nem tér.

Fogantatásunk napjai szűntelen Nagyobb időket érnek, erőtelen Lábunk először tántorog, s csak Ártatlanúl hebeg a szopó nyelv,

S majd tiszta szókat kezel, megerősödik A láb - Tanítót néki! - deák legyen. - Ez kis korunknak tárgya, melyért S más okokért szomorú csapás ér.

De még csak álom s kezdete bánatos Sorsunknak, amely gyakran hanyatlani Készűl, s keservünk nyúgtalanná Tesz, kiriaszt örömünk öléből.

Csendünk mulandó, bármi elégedést Ajánl szerencsénk, mert sima talpain Mint jött, viszont elhagyhat; amint Nagyra emelt, megalázhat ismét.

Kit meg nem ejtnek vágyakodásai S nem gőgös érzés ösztöne bátorít, Túl a ködök híg gőzein, mint Mennyei nézi, miként haboznak

A nagy világnak sok fiai, miként Küszködnek önként, s hímezik álmokat, Mint sorsok, ők is változandók, Mindezeket szabadon tekénti.

Nem képes őtet megszomorítani, Úgy hogy baján ne tudna segíteni, A sors csapását bármi terhhel Sújtsa reá zavaros kebléből.

Még ha sanyargó vándor is, a veszély Rettegtetését űzi s erőt veszen Mind azon, amit meg nem enged A jeleset szerető becsűlet.

Bosszús sziveknek képtelen átkait S a vad Tyrannak veszteni kész szavát Nem féli megréműlt tagokkal, Aki valót s igazat szeretvén

Kényére önként nem szeret hajlani S jóért keményen küszködik, érte hal. Semmit magának meg nem enged Amire mást vetemedni nem hágy.

Amit szivében forgat az értelem, Nyelvével olykép adja ki titkait, Bármit reménylhet, véleményét S ami igaz, nemesen kivallja.

Feltételében félre csapó szelek Nem ostromolják állhatatos szivét. A büszkeséget félre vetvén Csendesen áll örök oszlopánál.

Már megszűnnie láttatik Köztünk a szeretet, mely vezetett szabad Útban képzeteink után, Míg egy váras ölén izzadozánk egyűtt

Pallasz mennyei kincsein, Vagy nyájas ligeten, (hol suhog a Zefír Andalgó szele kedvesen Fejtvén a kikelet gyenge virágait;)

Űzénk a komor ész baját. Vígabb gondolatink messze repűltenek A szél reggeli szárnyain. De haj! elragadá e vígaságot is

Tőlünk a beborúlt idő! S már megtért komolyabb életidőnk, noha Két év sem folya el! - Siet E korban ki-ki nyílt élte virányait

Szedvén végzeni, mit tegyen. Mely végzése után rendeli életét; Ha nem kedve szerént való, Mindjárt kezdi szegény váltani sorsait

És így nyúgtalan éltet él. Boldog, hogy ha talán állapodást talál S boldog! aki reménylett így. Mert akit nyugalom csende megállapít

S táplál a megelégedés, Azt még a rohanó sors dühödése sem Képes megszomorítani. Igy folynak komorabb gondolatim, midőn

Ámúlok csoda tornyain Pestnek, vagy felemelt házfalak aljai Közt járván tapodom kövét, Vagy a tarka hajók rendjein alkatott

Hídnak népeit, úntalan Zörgéssel haladó hintait a vizek Hátán menni tekéntgetem, Vagy szárnyas ladikon lengeni s a Duna

Túlsó részire szállani, Hol sziklákra feszűlt ormain a magas Gellérd épületet mutat S nagy Mátyás szeretett lakhelye Hermine

Gyászos holta után szomorg, Nemrég nyert örömét sírba temette már, Honnét vissza nem áradoz!! A Tél már befödé sikos

Havával, telehinte téreit. A hegyek, Hol Bakkus növevényei S jó nedvvel dagadott sárga gerézdei Oly víg szűretet adtanak,

Száraz fagyja alatt nyúgszanak, a tavak Eggyé állt vizein lebeg A jég, és kisimúlt útjai fénylenek. A bércek bokros ormai,

Az erdők, ligetek, már beborúltanak. Klóris gyenge virágait A dér földre veré pusztai rétemen. Köd felleg szakadoz felénk,

Midőn én vadakat lépre lesek, s ebem Körűlem szemesen szökik, S intésemre nyulak nyomdokit üldözi. Boldog, akit kész megelégedéssel

A magány nyúgalma fogad keblében. Kedvesen töltvén idejét mezőknek Tágas határin. A boszús szívek dühödésit, őrűlt

Várak háborgó zajait nem hallja; Amikor mások sanyarú bajok közt Napjokat élik. Boldogabb mégis, kinek hű baráti

A viszontagló ölelések által Nyájasan hivják örömökre szívét Bármi vidéken. Mert vidítják őt, mikor a magányzók

A rideg puszták sivatag vidékin Végtelen csendben az unalmas álom Képeit űzik. Ámúlásba hozott verseid hangzata,

Mellyel jóra derűlt kedvedet ékesen Zengvén a vigaság ömledezési közt Szíved gerjed enyelgeni, S a víg ünnepeket tiszteli. - E jeles

Mű mellett magadat kellemesé teszed; Fellengző hevedet képzetid éltetik S jegyzik hű kebled érdemét. Bámúlok, mikor a puszta magány borúlt

Csendét s a sivatag berkek homályait S a sziklára feszűlt bérceket énekli Bús képzetbe merűlt dalod. Mint üdvözlöd az ég csillagai felett

A Holdnak ragyogó s játszi sugárait Egy csendes liget hüs halmain űlve a Nyárnak harmatos éjelén. Boldog, haj! mi igen boldog az, akit igy

Enged minden időn érzeni sorsa, igy Vezérl szent tüze, s nyílt élet virányait Lantos zengzete kelleti. Boldog vagy Te is hát! - Én pedig úntalan

Lármák közt rebegek, s félbe szegett dalim Búsítnak, töredék énekimet tova Hányván kedvem is elhagya. Még visszatérhet kedved ez úntalan

Zajjal zsibongó lárma között, s viszont Zenghetsz enyelgőn, s bajt elűző Lantod öröm dalolásra vethetd, Ha dolgaidnak terhe megengedi.

Majd a Zefirnek szárnyain a tavasz Több jót hozand tám, s a szomorgó Szívre borúlt ködöt hátra űzi. A kis levélkék fürtjein átszökő

S a zöld ligetnek térit ölelgető Lágy szellet ismét visszatérend S a szeles éj dereit feloldja. A kert közel van, mely feselő levél

Fürtökkel újúlt fáit emelgeti, Melyben pirúltát hajnalúnknak Sok daloló madarak köszöntik: A rengeteg fák aljai harmatos

Űlést ajánlnak, már mikor a deres Télnek csikorgó jégre tódúlt S felrakatott hava szélyel olvad. Kényedre szintúgy itt is hajolnak a

Parnasszi Múzsák, s dalra hevítenek Habár kerűlnéd őket, el nem Állanak ők soha tőled immár. Nem képes hát már bármi derűlt idő

Bánatra gerjedt szíved erős sebét Enyhitni? s búdnak nincs határa, Mely vigadó hevedet kiveszté? Bár messze van még a tavasz, és borúlt

Észak felűl mind egyre süvöltnek a Dúló szelek, dúl a setét ég Fellegiből hava bús telünknek. S még nem merészel járni kereskedő

Terhelt hajóval a zavaros vizen, A nem reménylett vészre félvén Menni, kiköt vize szürke partján. Szint úgy enyelghet nem szomoritható

Érzéssel a nyilt szív, de te, kit szoros Határ fogadt be néha, ezt meg Nem teheted kobozod szavával? Ugy szinte engem sok sanyarú bajok

Üldöznek, áldott bármi kevés idő, Melyen zsibongó lárma közt is Gondomat e tudományra hajtom. Lássad, Barátom, mégis erőlködik

Bennem csekély, s még csak szikra kis tüzem, Szint úgy te benned vég hanyatlást Nem szerez e beborúlt idő, nem. A szép magánynak béke, vadon berek

Szent csende, s ernyős lombok homályai Közt szét kerengő kis pataknak Álom hozó zuhanása kedves Mindennek, és ott kényire andalog

A lelkes érzés, majd enyeleg, de majd A híg ködöknek gőzein túl Lengeti mást tapodó dagályát. De mégis itt elkedvetlenűl kiki,

Ha nincs egyéb tárgy, melyre ügyeljen. - A Zordon sziklák nyilt oldalában Bokrok alatt lebegő homályt nem Láthatja mindég kedvesen. A zajos

Váras keblében, bárha baj éri is, Baráti védik, s hő karok közt Rá rohanó bajait felejti, És víg örömmel gerjedez ártatlan

Érzésre gyulladt keble, midőn rideg Földön bolyong a bús magányzó S üldözi szüntelen álma képét. Midőn sietnek képzetid rideg

Puszták keblébe, s a mezők vadon Csendét ohajtva, bércek aljait Környékzik, s ernyős lombokon lebegnek. Édes beszéded szinte elragad

S hogy azt kövessem, kisztet engem is. A renyhe váras úntalan zaját Elhagyni készűl változó kedvem; Majd a ligetnek bájoló ölén

Majd a hegy ormán szét bolyongani Vágyok veled, vagy harmatos gyepen Kies határban űlni fák alatt. De mégis engedd nekem azt, Barátom!

Hogy én a roppant váras ékeit Zenghessem, ámbár minden verselők A csendes élet bájait védik És a mezőnek nevető nyugalmát.

Midőn tekéntem a sziklás hegyet Ámúlva, melynek alját öbliti A szőke víznek féktelen árja S dicsőűlt Mátyás háza környeit

Mely Herminét, nem régen nyert díszét Elvesztve holtán még most is szomorg; Sokféle érzés gyujtja keblemet. Majd a Dunának feldagadt vizét

Nézem s hajókon mint megy a zajos Nép, vígan űlve leng a víz szinén. Mások zsibongva parton állanak S egymásra nézvén tréfát hímzenek.

Minden körűlem él, örűl, mozog, Amit csak képzel pusztában szivem. Ha rendes útját vizsgálom tovább, A várnak ékes házfalak között

Tündöklik a bölcs kéz remek müve Vagy a nagy elme szűleményei Éltünket hasznos móddal vezérlik. Mindezt mezőkön látni nem lehet

S ott szűntelen csak egy tárgyad vagyon, Mellyet sokára únalom borít. Maradj Te vélünk, és a bölcseség Sokféle titkát fejtegesd, s midőn

Engednek nyúgvást dolgaid, vígan Zengj, és daloddal űzd el únalmad Vagy hű barátid társaságában Kitárt karokkal öleld a nyúgalmat.

Csendünk mulandó bármi elégedést Ajánl szerencsénk fellegi szárnyain, Mert azt egy elkábúlt irígynek Szertecsapó dühe megzavarja.

Midőn felúnszolt mérge alatt nyögő Vad keble undok kárhozatot leheg, Mindenre dúl, fúl, s rút fekélyét Mérgesedett ajakán habarja.

Kínzásra termett poklok erőszakos Setéte (melyben bús jajok hangzanak S a lelkek elfojtott nyögésit Félbeszegő ropogás dörög, s zúg:)

Nemzette őket. - Béketörő fejök Napfényre jővén égnek homályiból, Csak arra készűl és tör, hogy mást Nyelve miatt keserűlni lásson.

A már hanyatló szívre borúlt bajok Ilyen panasszal búra fakasztanak, Mert im reám dűl a gyalázat, Mely okot ád vala gúnyolásra.

De hagyjuk ezt el - pusztai térre vágy És a mezőnek csendibe bánatom, Hol tám agyarló kínozással Nem felel a megavúlt irígység.

Bár e bajoktól megszabadúlna már Éltem, s virító térre kerűlne, hol Távúl emésztő nagy bajoktól Béke ölén nyugalom fogadná.

Ily változóvá tette itéletem A rút gyalázó! - aki előbb mezőt Megvetni mertem, most nem úgy már: Visszavonom szavamat, Barátom!

De hasztalan, mert visszaidéznek a Szűkségek onnét! - ám legyen úgy, mezőn, Erdőn, ligeten, bércek alján Lengeni képzetimet bocsátom.

Bár zengje más a Hősök homálytalan Érdemre vágyó tetteit, hadverő Nagy Bajnokoknak megkeményűlt Mars mezején dörögő hatalmát.

És fesse, mint vész, mint megy halálra sok Ártatlan, amig ők zabolátlanúl Dúlnak, kegyetlen fegyveröknek Éle után mi jajos keservek

Sohajtnak, és csak puszta magány marad Fordúlt halommal várak helyén, mikép Húll a vitéz nép a Hazáért Harcba mohón, hevesen rohanva,

Vagy vig örömmel dallja kiterjedett Élet korának tárgyait, amikor A hűs tavasz bájos virányit Fejti, s kegyes kebelét kitárja.

Atyám! kitől én származatom veszem, Édes Atyám! én ím egyedűl Neked S böcsös nevednek zengetem kis Lantomat és neved érdemének.

Már rég nem hallám zengeni lantodat S igéreteddel meg nem egyez szavad, Melyért, megengedj, visszahívlak Félbehagyott müvedet követni.

Nem mintha ösztönt adni ohajtanék; Mert ám eléggé ösztönöz önn heved, Melynek vezérlő csillagánál A hamis út rögeit kerűlöd.

Túl jársz az úndok, s rút henyeség ködén, A tiszta égnek mennyezetén lebeg Homályt nem érző fényed, és ott Érdemesít nemesebb arányod.

Hallám, oh hallám már kobozod szavát S örömmel indúlt lankadozó kezem, Örömmel indúlt a hanyatló Kéz idegét kifeszítve verni.

Majd zsenge munkámat közölém veled; Te elfogadván visszafelelni kész Voltál Barátom! majd örömmel Nézzük utóbb nagy időnk sorában.

Ezt félbe szegvén nincs akadály ugyan, Mely elragadná fáradozásaink Bérét, s az érdem megjutalmaz, Bár külön izzadozunk, de kezdett

Pályánkat, ámbár csak kis időig is Folytassuk, az most kedveden áll. - Szoros Szűkűlt határunk kis körében Elhagy-e hát kihaló világunk?

Ne vesd meg, amit néked ajánlok, ám Ha többre visszük versezetünket; a Tágasb mezőkön lelkesűlve Fog szabadabb kebelünk hevűlni.

Vegyed köszöntő énekemet, velem Örömre gerjedt tiszteletem szavát Vegyed, Barátom, s társaságunk Tiszteit érdemesítsd neveddel.

Látod: dagályát a zavaros Duna Miként lövelli árka öblén kivűl, Mikor vak árját bús nyugatról Fergeteges zivatar borítja.

Terhelt hajókat mint ragad el zaja És szőke hátán malmokat is visel. Nézd: kútfejénél harmatozva Görgeti kis köveit folyása.

Amely cser alján most legelő juhok Árnyékban állnak, s hímezi álmait A víg juhász, dúdolva lézzeng S a ragyogó nap hevét nem érzi.

Mag volt, midőn azt pásztora elveté. A kezdet apró, végre nagyot nevel! Máró rebegni, - szólni osztán Kezde, utobb! - nemesen beszélni.

Mi is reméljünk, míg szabad életünk Virányin épség díszei lengenek. Utóbb, ha sorsunk nem zavar meg, Kész leszen a koszorú fejünkre.

Nem vár hiú bért a nemesebb szivű, Munkája bérét kései századok Adják meg idvezlett nevének, S hűlt tetemét jelesíti címe,

Melyet dicsőűlt tettei őrzenek. Bús vedre zárán, s hantjain általhat Jó híre, éltét nem boritja A komor éj rideg alkonyával.

Ön haszna el nem csalja arányitól. S így Hazájának szenteli tárgyait, Bátran keresztűl ront veszélyek Árjain is megörűlt reménnyel.

Ah Czinke! téged érdekel ez, jeles Magyar! - Tanítónk e rebegő dalot Fogadd kezemből. - Egy tanítvány Hálaadón magyaráz utánnad.

Te a Dunának fagyzivatarjain S az öszvetoldúlt habzatok árjain Átrontva hű keblünkbe megtérsz S érzeni csak magyarúl tanítasz.

Áldás reád már! Éljen öregbedő Díszével áldott lelked. Az ősz idő Nem képes aztat megtagadni, Amire érdemeid jutottak.

Feléd sohajtnak bánatim e kies Sikról füzekkel zárt temető, feléd Borong elázott bús szememnek Záporiból kitünő keservem.

Midőn az estnek csendi terűl reánk És alkonyával bérceket elborít Fáradt lovakkal már hanyatló Féb Oceán özönébe bukkan.

Búsúlt homályban lengedez egy jajos Szellet, s virító lombokon átrepes A címköveknek gyászain túl Lengve felém kiható fuvással.

Bús szárnyain gyász könnyei lengenek Sok árva szemnek, s a beborúlt idő Jajos szavát széjjel süvölti, Hordja kies ligetink határin.

Meglep panasszal elsuhanó zaja, Réműl elaggott búja alatt szivem, Borzadva vívok képzetimmel S testemet a remegés mereszti.

Oh itten elhúnyt édes Atyám pora A sír ürében szendereg. Ő soha Nem fog közöttünk élni -! jaj!... de Visszanyög elnyomatott siralma...

Nem, - nem szegem meg csendedet, oh Atyám! Nyúgodj porodban. Századok álma ez, Amelyet alszol, s könnyeimnek Bús tava hűlt tetemed nem éri.

Meg nem zavarnak búslakodásaim S mélyen sohajtó szózatim! oh kegyes Árnyék, utóbb is mind leszállunk S porba megyünk kihaló világgal.

Tisztes nevednek napja derűl reánk Nagy Férfiú! ím híveid áldozunk E víg örömmel bő kegyednek S tiszteletünk leborúl előtted.

Jeles nevednek jegyzeni érdemét Nem lesz beszédünk tárgya, magasztalást Nem vár az érdem, de csekélyek Még ezeket szavaink rebegni.

Csekélyek, ámbár égve buzog szivünk, S vágyása titkát fejteni rendesen Nem képes, oh ezt nem tekínti, Aki reánk örömest figyelmez.

Vegyed tehát, amit nemesebb okon Nyujtunk elődbe: Élj szeretett Hazád Javára, s öntsed ránk az égnek Mennyezetén lebegő sugárod.

Igy érdemidnek szárnya alatt szabad Nyugvást találunk, s nyomdokidat kitárt Utban követvén szorgalommal S hálaadón sietünk utánad.