Míg ifjúi virányid hevét természeted oldja
S a hajló kornak bájait önti beléd,
S míg meg nem komorúlt éltednek napjait éled
A boldog vigaság ártatlan édjei közt,
Űzd el bánat hozó habozásaid féktelen árját,
Mely rád, mint tenger, gödrit elhagyva rohan,
A dúló Szmimome tisztátalan útjaid útáld,
Melyeket a puhaság vég veszedelme követ.
Sok vétkekbe merűlt társidnak kedvesen hívó
Nyomdokait ne kövesd, Circe pohári azok.
Majd ha korod lefolyand, s őszűlt hajfürtjeid aggott
Vén fejedet befödik, s végre hanyatlik erőd,
Majd ha fagyos vénség megtörvén termeted ékét,
Dísztelen arcodnak ráncait összeszedi.
Ha jól töltötted már mult korod éveit, hasznos
Gonddal fáradván a tudományok ölén,
Boldog örömbe merűlt lélekkel visszatekénthetsz,
Mint folytak ezelőtt nyájas időbe napid.