„Nyílj ki, nyílj ki, rózsabimbó, Nincsen már tél, elment a hó: Nyílj ki rózsaszál. Szíjak csókot ajkaidról,
Részegüljek illatodtól: Érjen bár halál. Egy parányi perc az éltem, És ha nálad kéjben éltem,
Kurta vígaság: Meghalok nagy örömemben, Meg, ha nem szeretsz, keservben: Nyílj ki szép virág.”
„Csak élj, te csapodár; Ismerlek rosz madár. Nem vagy te pinty, nem vagy te cinke, Bár könnyü vagy s nagyon picinke.
Te mézes mázos lepke vagy, És hitszegésid híre szörnyü nagy. Arannyal hintvék szárnyaid, De alattok nincs egy szikra hit.
Virágról elreppensz virágra, S maradnak tőled árvaságra. Megnyílnom nem szabad neked: Vidd el tovább csalárd szerelmedet.”
Igy szólt a lepke és a rózsaszál Egy kis patak zengő hulláminál. S hogy zöldült a haraszt, Szomjúzván a tavaszt,
Kijött a méh: Elnézdelé Hol van virág, hol van levél, S leszállt a naptól enyhe dél.
És minden oly derűlt vala Az új napon; Döngött a kisded méh dala Lassúdadon.
Üdvözle fűt, fát, réteket, Minden határt, S a lég örömben reszketett Amerre járt.
„Mi lény? mi hang? Mi lassú szózat reszket át a légen, Oly andalító, oly tünékeny? Ki az, ki itt barang?
Ellenség, jó barát vagy-e? Reszkessek-e? örűljek-e?” Leszállt a méh Egy ág fölé,
A rózsabimbó ellenébe; Megringatá magát a kis galyon, Kiváncsian hajlott elébe S így szólt kisértő hangokon:
„Kis virágom, szép virágom rózsaszál, Mit vétettem, hogy előlem elbuvál? És itt hagysz a szép tavaszban Kínos-egyedűl,
Éhen, szomjan, fáradottan, Szeretetlenűl! Oh nyílj ki gyenge rózsa, Nyisd meg szűz kebledet,
Bocsásd a szomjuzóra Mézes lehelleted. Ha mézedet csak egyszer ízelhetném, Illatba szálló lelked érinthetném,
Éltemben szomjuságot Többé nem érzenék; Mézeddel egy világot Megédesítenék.”
„Ah kicsi méh, Oly szomju s éh S oly fáradott vagy És még szerelmes is,
Hogy szinte lelked elhagy, Te kis hamis. Ez ám csak a keserves ének! Oly éhen lenni,
Úgy szeretni, Ez már csak sok baj egy legénynek. Jer méhikém, enyhűlj e harmaton, Mely itt remeg koránzöld ágamon.
Az ég adá, a nap nem vette el, Neked hagyók, hogy szomjad oltsa el. De mézet, méhikém, nem adhatok; Sem keblet én neked nem nyithatok:
Feldúlnád mézért keblemet, S hervadni hagynál engemet.” Ivott a méh S megrészegűlt
A harmat szellemétől. Nem tűrheté, Hogy így megszégyenűlt A rózsa kellemétől.
Féltés, harag gyújták föl szellemét, És hallatott ily rémítő beszéd: „Várj, meglakolsz még, csalfa, dölyfödért; Bátor szivünk ily játékhoz nem ért.
Piros vagy most, te kis kacérkodó: Ijedtedben halvány léssz, mint a hó. Ezren fogunk megvíni kebleden; Ha kéjt nem enged, temetőnk legyen.”
És a méh távozék, Mérgében sírva tört a légen át. Megismerék Hangjának erejétől,
Mely jött szivének belsejéből, A méznek és gyiloknak bogarát. Kitért előle légy - és lepke had, S amerre szállt, a pók is megszaladt;
De reszketett a rózsa kebele, Vad borzadással s rémséggel tele. S szellőt küldött az ég; Szelíd nyomán tündéri zaj
Emelkedék, Mint egy sohaj, Melyet sohajtott kéj és fájdalom, Kebel, mit édes kínnak terhe nyom.
És e sohajban vágy volt és remény, Mit kötve tartnak balsors, vagy erény, És e sohajban rejtezett vihar, Mit évek árnya még most eltakar:
Vak szenvedélyharc, mely sírhoz vezet, Vagy elvesz észt, szivet, becsűletet. De e vihar megengesztelve lőn Könytől s imától, melyet anya tőn,
Ki síron túl kiterjesztvén kezét, Megáldja élő árva gyermekét. És e szellő, bár vésznek magva volt, Mint egy sohajba fojtott súgalom,
A rózsaszál körűl hőn összefolyt S elaltatá varázsos hangokon. A rózsa mély szenderbe költözött, És mondhatatlan édes álma jött,
Édesb a mennynél, tisztább mint a kéj S a szerelem, bár ennek titka mély. „Csak szenderedjél gyönge kis virág, Neked még durva, zordon e világ;
Kifejlenél, a dér megsértene, Idő előtt hervadnod kellene. Csak szenderegj, míg egy szebb kikelet Elűzi végkép a bántó telet.
Midőn a napnak engedend a föld; És áthevűl és lészen ifju, zöld. Midőn előjön a kis csalogány, S édes dalától fölzeng a magány.
Ébredj te is, ha meghallandod azt, S egész kebellel szídd be a tavaszt.”
Cookies on Poetry Cove