Mely hős az, ki hadkirályként A csatába ront? Egy van, s ő az, a dicső, a Hédervári Kont.
Jobb s delibbet és vitézbet Nem szűlt még anya. Bölcsejében rengeté már Harcok angyala.
Szép sugár van két szemében, Hajnal arcain, Dísz nagyságos termetében, S épség tagjain.
De mikor csatákra készűl Vérontó keze, Rettentő lesz termetével Égő két szeme.
Szép ő mégis, szép ruháin Villó fegyvere. Szépen illik fegyveréhez A ló termete.
Dúló szálfa van kezében, Nagy kard oldalán. Fenn rengő sisak fejében, S toll ing taraján.
Mely a tenger és zavargó, Poklot ér vize, Mégis elment ő Lajossal, Zászlót emele.
Fergeteg volt nagy dárdája, Villám kardhegye, Földrendítő tapodása, Láng tekintete.
Mircse órjás gyermekének Minden megbukott, Kont maga nem, még sisakján Tolla sem hajolt
S már kesergett nagy fiáért Mircse vén szive. Úgy kell, mért csufolt meg annyit, Hulljon el feje.
A havas fehér tetővel Áll az ég felé. A vén Mircse ott parancsolt, Őket üldözé.
Keskeny úton hogy haladtak, Rájok nyilazott Húsz legénnyel, lőtt maga is, És kiáltozott.
Rézpaizzsal elborítván Hős Kont homlokát Ment s megállt a szirt fokánál, S elvárá baját.
Ott hogy a mélységre döntsék, Rárohantanak, Ő vas hegyre vette őket, S mind lehulltanak.
A Király csodálva nézi, És örűl szive. Mircse sír, fut, és ordítoz, Hegy völgy zeng bele.
Mely vitéz az, aki ott áll A gyász szék előtt? Ki kötötte meg karját, a Dárdaemelőt?
O kegyelmezz, oh ne hagyd el, Isten és Király, Kont az, tedd, ne rontsa őt el Méltatlan halál.
Cookies on Poetry Cove