Már a földövező Tenger alá elmerűlt Fébus, s visszaötlő lángja piritgatá A kis fellegeket szép hanyatlása közt. Mellyem fojtogaták bánatim árjai
És mint a rohanó szikla, reám borúlt Bús emléke lerontó esetemnek; ah! Hány ízben lenyomám könnyeimet, mikor Mélyebb gondra hevűlt képzetim önteték;
Hányszor tűnt fel hiú képiben a remény S ismét fentlebegő lepleit elvoná, Küzdöttem bajimért a siralommal is. Bújim terhe alól fel, felemelkedém,
Egy csillám akadott gyakran előmbe, mely Ismét félre voná andalodó szemem. Majd a csillagokon járva legelteté, Majd Tybúr, s az örök Tempe virányain,
Mindenkor magamon, dolgaimon kivűl A kedves csalatás bája körűl ölelt. De oh karja közűl csakhamar a való Kínzó vészeihez visszaidéze vala.
És mint a habozó tenger özön vize A szél mérge miatt öszve verődve kűzd S hullámló zajain torlatokat lövell, Úgy elfogta remény, s félelem a hüves
Estnek szelleti közt lelkemet, - egy felől Aggodás habokat kezde feszíteni, Ama bízodalom hátra szegé viszont, S jóltévő öliből csendesedést lehelt.
Igy küzdöttek együtt érzeteim, bajos Kínnal rejtegetém szívem erős sebét. S már a csendes határ éjjele ünnepelt, A természet hüves leple alá hajólt,
Megszűnt zörgeni a dolgosok ép keze, A zengő madarak harmatos ágakon Édes csendbe borúlt álmot aludtanak. A köd korma között égbe emelkedő
Bércnek fái alatt fekszenek a vadak Itt e fákra füzött árnyak homályiban. Bolygó csillagival tündökle a nagy Ég. Csak ez, s a kifolyó csergeteg árja közt
Hempelygő kövecsek friss zuhanásai Voltak tárgyaim, és durva tanúim is, Míg én bús panaszokkal tele hangozám Az erdőt, ligetet, s a hegyek oldalit.
Cookies on Poetry Cove