Hírhedett zenésze a világnak, Bárhová juss, mindig hű rokon! Van-e hangod e beteg hazának A velőket rázó húrokon?
Van-e hangod, szív háborgatója, Van-e hangod, bánat altatója? Sors és bűneink a százados baj, Melynek elzsibbasztó súlya nyom;
Ennek láncain élt a csüggedett faj S üdve lőn a tettlen nyugalom. És ha néha felforrt vérapálya, Láz betegnek volt hiú csatája.
Jobb korunk jött. Újra visszaszállnak, Rég ohajtott hajnal keletén, Édes kínja közt a gyógyulásnak, A kihalt vágy s elpártolt remény:
Újra égünk őseink honáért, Újra készek adni életet s vért. És érezzük minden érverését, Szent nevére feldobog szivünk;
És szenvedjük minden szenvedését, Szégyenétől lángra gerjedünk; És ohajtjuk nagynak trónusában, Boldog - és erősnek kunyhájában.
Nagy tanítvány a vészek honából, Melyben egy világnak szíve ver, Ahol rőten a vér bíborától Végre a nap földerűlni mer,
Hol vad árján a nép tengerének A düh szörnyei gyorsan eltünének; S most helyettök hófehér burokban Jár a béke s tiszta szorgalom;
S a müvészet fénylő csarnokokban Égi képet új korára nyom; S míg ezer fej gondol istenésszel; Fárad a nép óriás kezével:
Zengj nekünk dalt; hangok nagy tanárja, És ha zengesz a múlt napiról, Légyen hangod a vész zongorája, Melyben a harc mennydörgése szól,
S árja közben a szilaj zenének Riadozzon diadalmi ének. Zengj nekünk dalt, hogy mély sírjaikban Őseink is megmozdúljanak,
És az unokákba a halhatatlan Lelkeikkel visszaszálljanak. Hozva áldást a magyar hazára, Szégyent, átkot áruló fiára.
És ha meglep bús idők homálya, Lengjen fátyol a vont húrokon; Legyen hangod szellők fuvolája, Mely keserg az őszi lombokon,
Melynek andalító zengzetére Fölmerűl a gyásznak régi tére; S férfi karján a meggondolásnak Kél a halvány hölgy, a méla bú,
S újra látjuk vészeit Mohácsnak, Újra dúl a honfiháború, S míg könyekbe vész a szem sugára, Enyh jön a szív késő bánatára.
És ha honszerelmet költenél fel, Mely ölelve tartja a jelent, Mely a hűség szép emlékzetével Csügg a múlton és jövőt teremt,
Zengj nekünk hatalmas húrjaiddal, Hogy szivekbe menjen által a dal; S a felébredt tiszta szenvedélyen Nagy fiakban tettek érjenek,
És a gyenge és erős serényen Tenni tűrni egyesűljenek; És a nemzet, mint egy férfi, álljon Érc karokkal győzni a viszályon.
S még a kő is, mintha csontunk volna, Szent örömtől rengedezzen át, És a hullám, mintha vérünk folyna, Áthevűlve járja a Dunát;
S ahol annyi jó és rosz napunk tölt, Lelkesedve feldobogjon e föld. És ha hallod, zengő húrjaiddal Mint riad föl e hon a dalon,
Melyet a nép millió ajakkal Zeng utánad bátor hangokon, Állj közénk és mondjuk: hála égnek! Még van lelke Árpád nemzetének.
Cookies on Poetry Cove