Meddig fogsz az igéret után hallgatni, barátom? Meddig gyötröd még lelkemet annyi felől? Zajgó pestieket kérdék aggódva; hazádat Kérdém, s nem jöhetett még bizonyosra eszem.
Sőt hogy Bécsben vagy, már azt is kelle gyanítnom: Pestről ily tévedt szó jöve rólad előbb. A hír puszta szavát vizsgálni megúnta figyelmem, És lelkem szomorún csüggede kéte miatt.
Ám mondád, hogy Pécsre sietsz; de utána igérted, Hogy fogsz írni mihelyt pécsi helyedre jutandsz. Jég- s hó-fürtökkel tájunkra borúlt az erős tél: Bú vala folytában; bú vala lelkemen is.
Majd a gyenge tavasz hűs szellőn szálla le, s ezt is Már rekedő hévvel váltani kezdi nyarunk. S mégsem jő leveled: nem jő vele kedv, öröm onnan, Hol tán most téged lelki nyugalmad ölel.
Végre tudom csakugyan, hol vagy: de ki tudja, miként vagy? Ezt én csak tőled tudhatom, írd meg azért. Vagy hát elfeledéd, mint részes lelkem ügyedben? Mely igen óhajtlak, féltelek, elfeledéd?
Még ösmérsz-e, Klivényi, hogy így tudsz bánni szivemmel? Hogy kétségekkel fojtod el érzetimet? Ösmerj újra; keservidben keseredve veszek részt, És az öröm nekem is, ami tenéked öröm.
Osztozom a vígban, szomorúban véled: imígy ez Enyhűl, az gyarapúl, s kétszeresítve tied. Vagy tán kérded még, ki vagyok? ki nyög ily szomorodva? Puszta magányosság bús fia, én vagyok az.
Én kit társaitól különítvén félreszakasztott A bölcs gondviselés, s tolnai földre vetett. Itt mint élek most? oh tudják a kies erdők, Tudja hegyed-völgyed, börzsönyi puszta vidék.
Gond töltvén fejemet gyakran visz tétova lábam, Ez ligeten s erdőn hűsbe ragadva viszen, Szédelg mindenüvé, éjszaknak, délnek egyenlőn; Ellene a napnak, s tévedez a nap után.
Hajh! és nem hoz vissza nyugottan. Menni kívánnék, Menni hová láb nem visz, s csak az elme segít. Gyakran nézegetek dombomról csendes örömmel A suhogó erdő fái s homálya fölött.
Messze kipillantok sík zöld térekre körűlem, Míg látásom az ég végire jutva kivész. S hajh! ott vész örömem: megürűlt keblembe unalmas Munkák gondja rohan, s kedvemet űzi, öli.
Napjaim így múlnak, s nyomorúlt, hogy múlnak, örűlök; Bár nincs mit várnom csalfa reményem után. Csillog ez; int távollétében, s távozik ismét: Ilyet szűl s temet el mindenik óra nekem.
Ám legyen úgy. A jó istennek gondja leszen ránk. És Te - tovább már nem várhatok - írj, ha szeretsz.
Cookies on Poetry Cove