Ki fogja méltán zengeni érdemes
Honnunk Vitézit, s Nagyjait, a setét
Óság ködéből visszahozván
Léteiket ragyogóbb egünkre?
Egy könyre-késztő nyájas öröm repes
Szívemben a szép hajdaniság eránt,
Mely őseinknek szerte zörgő
Fegyvereit lelapúlva nézte.
Tí Napkeletnek téres határai
Tanúk lehettek, mennyire vitte a
Dölf Szittya Hősink harcra búzgó
Lelkeiket, Ti tanúk lehettek.
Hát nemzetednek dísze, Orondates,
Nagy Dáriusnak számtalan emberit
Miként tiportad porba ádáz
Masszageták nyomodat követvén?
Miként fenyíté dárdavasad halált
Szóró hegyével büszke sorát ama
Még győzhetetlen Támadónak.
Zengjem-e, vagy Te nem ezt ohajtod?
Képzelj egy omló szírtdarabot magas
Bércről virító fákra rohannia
S Gellérd sziklájit bús töréssel
Jönni le a nyugovó födélre.
Így forga hajdan a nagy Atilla is,
Midőn veszéllyel hozta világverő
Hadát az ellenség vidékit
Dúlni, s adó fizetésre készté.
Még Róma gőgös népe is annyiszor
Győző hatalmát rettegi, s kérlelé,
Hogy meg ne szegné a nyugalmat
S ím nemesen könyörűlni kész volt.
Te jámbor Hős, oh Húnyady, a világ
Kínzó Töröknek mennyei ostora,
A gyászos Honnért mint buzogtál,
Mennyi dicső remeket mutattál,
Midőn az álnok Holdfele ránk borúlt,
S kétes veszéllyel támada meg, de ím
Ezen felűl is rút irígység
Vérbe kevert agyarát kitette.