KEMÉNY SIMON

Gyilkos haraggal tört utat, S fut lesbe csalt Hunyad; De társa vesztett harcmezőn, A püspök elmaradt.

Erdélynek, oh Maros! vized Gonosz vendéget hoz: Szent-Imre lejtős oldalán Mezet bég sátoroz.

S Mezet bég szörnyü sátorát Nem ékesíti hold: Ormán a püspök szent feje S egy véres dárda volt.

Körűle tenger zagyva nép, Szilaj gyönyör szivén; De benn tanács ül, a magyar Romlását esküvén.

Végzésök: „Essék Hunyadi! S Erdély utána kél: Erdély lesz megdőlt nagy fián A vérző szemfedél!

Ötezren, ismert bajnokok Csak rá vadásszanak; Mióta harc van, ily nemes Vadat nem fogtanak.

Jutalmok halva török üdv, A húri-lakta menny; Mig élnek, Erdély kincsei S hír minden nyelveken.”

S idézve szög Hafiz belép, Halvány, beteg legény; Levert ifjúság bágyadoz Meghajlott termetén.

Fölnéz; de gyorsan elhaló Szemlángja tétováz: Boldogtalant olyannyira Kinozza testi láz.

Majd szólni kezd s így rebegi Fáradtan szózatit: „Kivántad, oh kegyelmes úr! Leírnom Hunyadit?

Leírom őt s a gyermek is Ráismer szóm után: Rab voltam nála évekig, Szolgáltam udvarán.”

S lefesti arcát, termetét, És szürke ménlovát, Melyen vezérli hadait Véren, halálon át;

A fegyvert, mellyel karja sujt, A hollót paizsán, S mind, ami rajta feltünik, Rettentő a csatán.

De nemcsak arcát, termetét, De nemcsak ménlovát, Lángszózatokkal írja le A ritka hőst magát;

Villám gyanánt mint terjed el Nagy lelke táborán; Mint jár előtte rettenet, Pusztúlás nyomdokán;

Szemének harci őrtüzén Mint gyúlnak ezerek; Ha szól, szívrázó hangjain Mint éled a sereg.

Majd fővezér, majd közvitéz, Rengetve buzogányt, Mint öldököl, mint veszti el, Kiket halálra szánt;

A nemzet mint lesz általa Egy szívvé, nagy s merész; Mely a csatákra feldobog, Mely élni, halni kész.

S megy, mint lerontó zivatar, A kis, de bátor had; Közöttök a harc istene, S ez isten ő, Hunyad!

S amint Hafiz így közre szól S mindinkább lángba jő, Feléled elhalt ízein A vele szült erő.

Kinyúlnak izmos tagjai A hallgatók felett, S betölti szálas termete A sátorszegletet.

Harsogva zeng, mint hadi kürt, A szózat ajkirúl; Szemében rémvilág lobog, És arca felpirúl.

S Mezet bég sápadt, mint halál, Merően néz körűl, S egy bátor arcot nem talál Oly sok vitéz közűl!

De mind, ki látta Hunyadit Dúló hadrend előtt, Döbbenve ismer rá: Hafiz Oly hűn rajzolta őt.

Majd kór Hafiz felé lövel Gyanús pillantatot; De ő a nagy sereg között Többé nem láttatott.

A hegytetőre vágya fel Enyh s tiszta lég után. Felment, s fej nélkül ott lelék Jövő nap hajnalán.

Őt vélte mindenik; de ő Nem volt a fejtelen; Utána csúszván Ali Kurd Ráismert egy jelen.

S dühös csatától zenge fel A puszta rengeteg: Két ellenséges ismerős Halálra küzdtenek.

És Kurdot ő gyilkolta meg, Kurd a vér-fedte holt: Az ál Hafiz, magyar fiú, Hunyadnak kéme volt.

Mely ritka szerencse, Mely isteni kéz Áldott meg örömmel, Oh ifju vitéz!

Tisztelve dicsőnek Ismére hazád, S most ős lakod éden, Mely kéjeket ád.

Tündökletes arccal Szép hölgy jön eléd, És hoz puha karján Egy kis csemetét.

A nő maga gyöngyház, És gyöngy a fiú. Boldog szerelemnek Mily szép koszorú!

„Nem hal ki tehát A bajnokok ága, Bár harc mezején Elhulla virága,

Sok hősi Kemény. Irtózatosan Fenntartja magát Új sarjaiban

A régi család.” Hő érzelem árja fogadja Keményt, A harcokon honnit a honn jövevényt, S keblére, csatái sebeinek irúl,

Hölgyével egy ég magas üdve borúl. És csendes a ház, az örömteli lak, Távolba nem érik a harci nyilak; Kőszirtok örök tövü szálainál,

Elzárva, fedezve, magányosan áll. Mormolva köszönti a bérci sió, Zúgása szelíd nyugalomra hivó, S míg rengetegin zivatar rohan át,

Rá védve tekint le az agg Retyezát. S ő ott a gyönyör teli kútfejinél, Mint férj s atya mennyire boldogan él! Mért mégis az arcon e néma ború,

Felhői között mire érik a bú? Lelkére mi rémletek árnya vonúl, Hogy felriad álmai karjaiból? Mért hölgye szelíd ölelése helyett

Nyujt durva vitéznek orozva kezet, S hozzája titokteli éjfeleken Véralku felett tanakodni megyen? Oh szent haza! érted ez aggodalom,

Mely nem hagy örűlni a szűz karokon: Éretted az égiek asztalitól, Hol szüntelen örömek éneke szól, Szent isten imádatos arca elől,

Bár ülne sugárai jobbja felől, Fölkelne a honfi s dicső nevedért Eljőne csatáidon ontani vért. S esküdve az alku az égbe megyen:

Nagy Hunyadi bajnoki címeiben Fog küzdve kiállni a síkra Kemény, S vagy győzni vagy esni a hír mezején. Ompolynak árjai vérben hempelygenek,

Csatázva partjain huzódik két sereg. Egyik hazát hagyott, hogy dúljon idegent, Másik belföldi had s csatái tárgya szent. Eljöttek oldani rabláncra vert rokont,

Szivökben a boszút hordván s a drága hont. S tovább tovább megyen téren, tetőn a had, Holtakkal hintve a virító tájakat. Leggyilkolóbb csata az Őrön mennydörög;

Ott egy zászló körűl küzd számtalan török. A hollós pajzsu hős szemközt s székelfiak, S vad ellenségeik sok ezren hullanak; De új ezer fedi a véres harchelyet,

S tovább tovább dühöng az ádáz ütközet. Most egy merész lovag tajtékzó paripán Száguld a hős felé, átkot s dühöt fuván: „Így, gyilkos Hunyadi, nyitom meg szívedet;

Miattad ősz apám a varjak étke lett.” S egyszersmind elröpűl a dárda keziből: A hős jobban talált s ő szörnyet halva dől. Majd jő egy óriás; halálfej címere,

Jelűl, hogy halni kész, ha nem győz fegyvere. Hogy nemcsak nézni jött kitűnik termetén: Borzasztó látni őt a vértől feketén. S nem szól, de buzogányt forgat halálosan

S a hollós hős előtt két bajnok ölve van. Már fennyen cseng vasa a hollós paizson S örömsivalkodás zeng a vad ajkakon; De visszavág a hős s a szörnyü fej lehull;

Rémítve görg alá az Őrhegy ormirúl. S ismét egy új vitéz s ismét egy új halál: A hollós vértü hős párjára nem talál. S amint tovább-tovább zajong az ütközet

S mindinkább hull a nép az őri hegy felett, Im újra sor nyilik, s szép mint a nap fia, Előszáguld heven egy ifju dalia. Bámúlva néz körűl, a hős előtt megáll

S kezében meghajol a zászlós kopjaszál. „S régóta - így beszél - kereslek, oh Hunyad, Jó sorsom engedi meglátnom arcodat. S látom véres kezed munkáit: iszonyúk!

Tanúim, hogy te vagy, s hogy a hír nem hazug. De hogy nem rettegem kezedtől a halált: Im vedd, s ha úgy lehet, kerűld e kopjaszált.” S egyszersmind nekihajt a két hős könnyedén:

A hollós hős alatt átszúrván dől a mén; De Ferhád elesik, szivében kelevész, S fölötte áll setét pajzsával a vitéz. S szól: „Hős fiú, korán enyészik életed.

Mondd meg, kinek hagyod átadnom fegyvered?” Ferhád nem válaszol, de szól hörögve még: „Mezet bég, jó apám! intettél, nem hivék. Eljöttem vakmerő meglátni Hunyadit,

S többé nem látom ah honom határait!” S Mezet bég ott leli lélektelen fiát, S keblén kétségbesés lángtőre nyilal át. De hősileg felejt fájdalmat és halált,

Buzdítva vág elé s harsogva felkiált: „Most, most van alkalom Hunyadra rontanunk. Erdély mienk, ma van a legdicsőbb napunk. Most, rajta ozmanok! fel zászlót s kardokat.

Halállal en fiam dicsően tárt utat!” Igy szól s félszáz ezer ordít s rohan vele; A székel fut; kevés, kit kard nem sujta le, S vérében ott a hős a hollós paizs alatt,

Ajkán s szivén haza a végső gondolat. S Mezet bég felkiált:” Mienk a diadal! Erdélynek napja húnyt Hunyad csatáival.” S már indúl végzeni a meghajolt csatát,

S száguldva vezeti vérszomjuzó hadát. Már szerteszét rabol s pusztít török, tatár, S csak egy magyar ha áll, mely még csatára vár; De ez bizton halad, nem enged semmi tért,

S fenn zengi: Hunyadi! s mindnyájan Hunyadért! S Hunyadra csakhamar ráismer a török, Amerre kardja vág, szózatja mennydörög. Mint villám terjed el nagy lelke táborán:

Előtte rettenet, halál van nyomdokán. S dicsően győzni száll a kis, de bátor had, Velök harc istene, s ez isten ő, Hunyad! Mezet bég véresen borítja a mezőt,

Fiával itt talál nem díszes temetőt. Gyérülten omlanak vert hatvanezrei: Őket téren, tetőn magyar had kergeti. De ott fekszik Kemény a hollós vért alatt:

E nagy, dicső napért ő volt az áldozat. Elmúlt a harc, a hon szabad; Sírjában a hős ott szunyad Az ádáz nap után.

Felette ifju hölgye van Setét hajának gyásziban; Oly szép, oly halovány. Fájdalma szókra nem fakad:

Tőr benne minden gondolat, Az érzemény halál. Bújával semmi föl nem ér, Csak ami nincs, a vesztett férj

A por lakóinál. Elmúlt a harc, a hon szabad: Vezéri díszében Hunyad És bajnok társai

A sírhoz jőnek komoran, A harc setét ruháiban Végbúcsút mondani. „Helyettem, óh nemes barát,

Elestél, s mentve lőn hazád. Dicsőn és szabadon, Ha él, virágzik nemzeted, Az véren váltott érdemed:

Örök hír hamvadon! Vedd ím vezéri díszemet, Melyet jelessé tőn kezed, Vedd esküm zálogúl,

Hogy e hon - és e nemzetért Ontok pogányban annyi vért, Míg holda elborúl.” Szólt, s minden szónak hangiban

Törökjaj s harc dörgése van S nem gyáva fájdalom. Majd meghajolt a sír fölé, A zászlót, pajzsot föltevé

S kidíszlett a halom. Utána mind a bajnokok Lerakják sorra paizsok S kél zordon ravatal,

Setét kopjákkal lobogó, Tört fegyvereknek villogó Rémes pompáival. S miként jött, vissza komorúl

Huzódik a had s elvonúl A mélyebb gyász elől: A bús hölgy még ott térdepel; Őt semmi zaj nem kelti fel

Nehéz gyötrelmiből. „Dicső volt ő hajh! s odavan! Oly ifjú még, most szótalan, Oly hű volt, most hideg.”

Ez, amit a hölgy nem feled, Ez, amit vissza nem vehet, S fájdalma rengeteg. Ott csügg a síron egyedűl

Gyászfűzként, melynek mélyen űl A földben gyökere. Ott hullnak néma könyei, S szivét mindinkább vérezi

A gyilkoló csere. Elmúlt a harc, a hon szabad S kiket bilincsre vert a had, Veszendő honiak,

Nő, gyermek, ifjú s agg öreg, Egy tízezernyi nagy sereg, Most visszaszállanak. Kiket barátság, szerelem

Kötött s ért búcsú-gyötrelem, Kétszerte kedvesek, Most újra egymást ölelik, Egymásnak arcán könyeik

Ragyogva ömlenek. S Erdélynek völgyén, halmain A tízezernek ajkain Felzeng a háladal.

Fel a magas mennyekre hat, Betölti a mély sírokat Megrázó hangival. „Igen! mindünkért halt meg ő!”

Szól illetődve most a nő S a sírról felriad: „Örűljön, aki mentve lőn, Áldás a sírban pihenőn:

Erdély megint szabad. Ne lássa senki gyászomon, Midőn derűre vált a hon, Hogy még van fájdalom:

De titkon én e gyászomat, Míg fájdalomtól megszakad, Szivemben hordozom.”