Vesszen el a hűség tapodója, törüld ki alakját; Aki hived, kedveld, aki lemonda, feledd! Hagyj; ki feledni tanít, maga is tud lenni felejtő. És soha hű szerető nem lehet, aki felejt.
Ily, későn s egyedűl oh lányka hová viszen útad? Ód magad, elvesz az éj, s csillagi sorba emel. Bár tenné, ragyogó lennék, s kék völgyi virágra Szép harmat gyöngyöt sírna le égi szemem.
Az legalább mikor eljőnék a fátyolos éjjel, Hívem lenne talán, s visszamosolygna reám. Oh mért nem vagyok én a völgynek gyenge virága? Kék ölem a gyönggyel visszamosolygana rád,
S mindaddig szomorúságban kis száron epednék, Míg hozzám örökös búm nem idézne alá. Akkor örültömben megszünném lenni virágszál S téged csillagomat kötne szivemre karom.
Búsnak kellene oh nevetőke Olívia lenned; Mert minden kedvem vég temetője te vagy. Oh ne sokald e kis vígságomat ifju, s ne vádolj, Hogy vigságomban gyász temetődre találsz.
Víg vagyok, és szomorú, mint a sír zsenge tavaszkor. Künn tavasz éke virít, benn telek árnya borong. Igy te ha jól értlek, bel lángtól szinte beteg vagy S ép rózsáid alatt bujdosik a szerelem.
Nincs szerelem többé, s e szív rideg álmait őrzi, Melyeken a multnak gyenge világa remeg. Nem hiszek a szónak; szemeid szép hangja beszélőbb, Ebben az égő szív tűköre másra mutat.
El ne gyötörj, titkom mélyen van zárva magába. Vesztő szív örömest zárja, nem oldja baját. Gyenge virág s máris vesztettél volna leányka? Vajmi korán van még vesztened, égned elég.
A szerelem ragadó szélvész, ha nem őrözi hűség. Vesszek-e hűtelenért szélveszek árjaiban?
Cookies on Poetry Cove