HUBENAYNÉ

Ily hamar, oh anyaföld, mért sűlyedtél el alatta? Nem lehetett neked e szellemi nőke nehéz. Élni, örülni az életnek - fiatal vagyok és nő - Élni kivánok még, hagyjatok élni tovább.

Oh hagyjátok a hon levegőjét színom örömben, Bánatban, bármily végzetek árnya alatt. Hagyjátok meg az álarcot s a színpadot és az Élet játékát, nemzetem, isteneim!

Színésznő vagyok, életemért reszketve könyörgő, Hagyjátok végig játszanom életemet. Éltem kettős bár, nem enyém: de az ami nyomasztó Benne, mi fáj, ég, az kétszerezetten enyém.

És mégis mi öröm szolgálnom tégedet, oh hon, És mégis mi öröm látni virúlatodat! Ah de mi balsúgót hallok! szerepembe ijesztő Szózatokat súg a végtelen álmu halál.

A függöny leesik, tündér képeinek alatta Fekszik az éj rémes tábora zajtalanúl; És a díszítmény négy puszta fa, melynek ölében Aki bezárkózott, nem szabadúl ki soha.

Vagy játék-e ez is? s csak most kezdődik az élet És e függöny után feltünik, ami való? S a kirepült lélek szabadon megy vágyai szárnyán, Merre hiába vivott földi hatalma szerint?

Vagy tán szellemem az, mi nemesb élvekre tanítva Általszáll e nép ifjai - s lányaira? S a haza napjában, mely fel fog jőni bizonnyal, Gyenge sugárként hű lelkem is élve marad?

És tán lesz, ki poraim így üdvözlendi: szelíd nő! Tiszta kebelbeli hang, hajnali tiszta sugár! Eltüntél, elhangzottál; de mi hű sziveinkben Még sok időkön túl hallani, látni fogunk!