HEDVIG

Szóla isten Gábor angyalához: „Szép cselédem, fényes Gábor angyal! Ölts piros két szárnyat vállaidra, Szegd be nappal, a szép délvilággal,

Arcaidra vedd tavasz derűltét, Végy mosolygóbb ifjuságot arra: A kicsinyded földre fogsz leszállni, S a szerelmes lányok bíbor ajkán

Csókot, áldó égi csókot hagyni; Aki szép, hogy még szebb csókod által, S aki boldog, boldogabb lehessen.” És felelt a fényes Gábor angyal:

„Boldog isten; oh te véghetetlen! Mely parancs ez! mily kemény itélet! Oly parányi bár a föld magában, De szerelmes szívü lánya oly sok

Támadattól a komoly napestig, S a fagy éjszakáig déli hőtől, Hogy, ha ezret láttam, visszatérve Új ezerrel lesz találkozásom;

Mert füszálként mindenütt terem lány, S egy leány sincs, aki nem szerelmes. Boldog isten, oh te véghetetlen! Így örökké el leszünk szakadva,

S Gábor angyal, bár ohajtsa lelke, Fényhazáját meg nem látja többé.” Így felelt a fényes Gábor angyal. Mosolyogva monda rá az isten:

„Mely leánynak szíve rejt szerelmet, Gondolatja mégis feddhetetlen, S tiszta, szent és tetszhető az égnek: Arra szálljon csókod áldomásul.”

S ment az angyal. Hajnal nyílt utána, Dal szövődött szárnya zajszeléből, Dal, minőt a lélek hall magában, Éjein ha boldog álma eljő,

S a nem ösmért tündérhon öléből Legrejtettebb vágya visszahangzik. És soká és messze járt vigyázva; Ifjú és agg volt figyelme tárgya,

S lelt szerelmet mindenütt a földön. Hőben és fagyok közt a leányszív Ége, mint a pártusok vetése, Melybe Sámson karja űze lángot.

S felsohajta néha Gábor angyal; „Istenem! mi bajra hajtasz engem! A szerelmes lányka mit kivánjon, Mit gondoljon, mint az egy szerelmet?

Ez hivének szép szemében olvad, Az mosolygó ajkin vágyna csüggni, Termetét más, s délceg indulatját, Sőt hibáit mint bálványt imádja.

Van, ki fényről, kincsről mér szerelmet, S a fagyért ég büszke gondolatban.” Így az angyal néha felsohajta, S mert előtte, mint a könyv, kitárva

Leplezetlen állott a leányszív, Tarka s tarkább lön tapasztalása. Egy virágszál, egy kis semmi gyakran Évig élt a hű leány szivében;

Mint folyamnak tűkre volt a másé, Mely utában majd a törpe bokrot, Majd kevély fa termetét mutatja; Ebben a szerelmek rózsavásznán

Jégfonállal szőve volt kevélység; Abban olvadásig lágy ohajtat, Búmerengés, kedv csapongva játszó, Lenge jóság, elmuló szelídség

A hiúság cifra köntösében Változának, mint a hold világa, Vétlen vétkes vágyaik sokával, S álmaiknak minden ezredével.

És az angyal más világ lakója, Nem talála kedvet mindezekben, Nem talála tetszhetőt az égnek. S ím egy ország föltünék szemébe,

És egy nemzet messze napkeletről, Boldog és nagy, gazdag és hatalmas, Mely parancsolt a sebes Dunának, S tengerektől tengerig csatázván,

Nagy királyát s a jót, mint egy istent, Ős Budában fénnyel udvarolta: A magyar volt, s nagy Lajos királya. Gábor angyal megszállt e vidéken:

S ahogy ott ült a magas tetőkön, Mint ezüst láng, mint egy üstökös fény, Rózsafelhő szálla fel Budából, Rózsafelhő a Sasok hegyéig;

S Gábor angyal ígyen szóla hozzá: „Rózsafelhő! honnan és hová mégy?” „Szűz leánynak arciról s az égbe. Hála isten, hála szent erődnek!

Hogy kegyedben szép arcot teremtél.” S felleg szálla ismét, ama felleg, Mint az árnyék, mint az éj palástja; S Gábor angyal ígyen szóla hozzá:

„Barna felhő! honnan és hová mégy?” „Szűz leányhaj lebbenése voltam. Hála isten, hála szent erődnek! Hogy setétlő szép hajat teremtél.”

Csillag is szállt kettő fel Budából: Szűz leánynak pillantási voltak, És imádni kezdtek: „„hála isten! Hála, hogy szép kék szemet teremtél.”„

Egy sugár is, termetéhez illő, Felhatott a termetért köszönni; Végre sánta hangya hajta morzsát Felfelé a legmagasb tetőig;

S Gábor angyal ígyen szóla hozzá: „Sánta hangya, honnan és hová mégy?” Az pedig megálla válaszolván: „Hála isten, hála szent erődnek!

Kis fiammal költözém Budában, S kő esék rám; de király leánya, Szép s kegyelmes Hedvig fölsegíte, S mondá: hangya! kelj föl, s menj fiaddal.

S fölkelék, de megfogadtam akkor, Hogy nevének emléket hozok föl.” Szólt, a morzsát feltolá, s továbbment. Gábor angyal látva, hallva mindent,

Amit angyal hallhat, emberek nem, Új örömmel, új reménnyel indúlt, S nagy Lajosnak várlakába szállott. S ím király leánya Hedvig ott ült

Ifjusága hajnalköntösében, S rózsafelhők arci, szép hajának Gyenge fodra barna köd valának, S minden, ami kellem és gyönyör van,

Harcban állott termetén, vonásin; S a szemérem diadalma rajtok Mint királyné ünnepelt szelíden. Gábor angyal ahogy látta mindezt,

Elborúla lelke tisztelettel, S így imáda: „hála, hála isten! Hogy kegyedben szép leányt teremtél.” A királylyány csendes ámulattal

Ült azonban: a szent könyv előtte Nyíltan állt, s a vérivó magyarnak Régi nyelvén új csodát beszéle. A teremtés titka, isten, ember

S a világ valának följegyezve Szent soraiban, és az élet álma: A nagy, a várt, rettegett jövendő, Melyre holtak sírból fölriadnak,

S földdel a magas menny összerendűl; Végbiró pedig lesz a nagy isten, S jót, gonoszt a szív szerint itélend: Mindezek s több fel valának írva,

S Hedvig olvasá a szent igéket, S így tünődék rajtok önmagában: „Ím ezek mi szép igék, mi szentek! Lengyelország hős királya férjem,

Kit szivemben hordok, hű jegyelted! Nem leend-e megvetett ajándék, Majd ha fényben eljövendesz értem, S én kitárom a csodák világát

Ifju, hős, de még vad nemzetednek? Durva nyelve, melyen eddig a düh, S a harag vad győzödelme hangzott, Általam most szent igékre hajland;

A teremtés titka és az üdvé Nem leendnek messze föld virági; Szent körökbe mindenik betérhet, És az élet fájáról gyönyörrel

Dús, öröklő éveket szakaszthat.” Gondolá, és elfogadta szíve. Szárnylebegve függe Gábor angyal Vállain a szép királyleánynak,

S kedvteléssel, s üdvözűlt gyönyörrel Néze által rá, s a szép sorokra. Majd hogy el lön a szándok fogadva, A leányra áldó csókja szállott;

Égi ajka, mint a gyenge szellő Lágyan ére legszebb földi ajkat, S csattanása, mint ezüstharangé, Mondhatatlan kedves és muló volt.