A tavaszban elhullván virága, Őszi dértől lévén lombja sárga, A szedett fa búsan állt magában S kis madárhoz igy szólt bánatában:
„Szállj le hozzám, szállj le hozzám, Repkedő kicsiny madárkám, Szállj le rám, szerelmem! Látod, éltem milyen árva,
Télnek és a vésznek tárva; Vígasztalj meg engem! Ékesíts fel tollaiddal, Zengj, hogy felderítsen a dal,
És, felejtve mindent, Boldog álmokkal pihenjek Karja közt a zord hidegnek, Míg a sors ki nem ment.
Szállj le, bár egy pillanatra; Felvirúlok a tavaszra, S lombom sátorában Kéjre és örömre várlak,
És tied lesz a kicsiny lak, Míg rajtam levél van!” Gyökerétől legfőbb sudaráig A szegény, szedett fa reszket, fázik,
És hiába vár a kis madárra, - Az tovább száll, boldogabb tanyára, S melyet oly hőn esdekelve kére, Hasztalan vár bájos énekére:
Száraz ágán, búsabban nevénél, Dérporos hajával dermed a tél... Ifju sugaraktól átkarolva Új öröm hevében reszket a fa
Gyökerétől legfőbb sudaráig, S életdúsan újra felvirágzik, Ékszerűl az ébredő tavasznak, Ágain gyöngy-harmatok ragyognak,
S hol nap és lég kéjek közt enyelge, A rügyekből fejlik zöld levelke. És a felvirult fa áll dicsően, Gazdag fürtözettel a mezőben...
Most ki az, ki lombja sátorában Fenn tanyázik bizton és vidáman? A madárka fészkét oda tette, És kicsinyke párja van mellette;
Nap nyilától és a vészek ellen Óva élnek boldog kényelemben. Hajlik a fa, érik szép gyümölcse, Hol van a nép, mely azt majd elköltse?
A madárka hozza kis családját, S hűs galyak közt gazdag lakomát ád. Gyökerétől legfőbb sudaráig Reszket a fa s ily szózatja hangzik:
„Most belőlem bánat és öröm szól, Ments meg isten a bal jóslatoktól! Majd ha tél jön és a fergeteg tép, Nem hagyand-e mind el e vidám nép?
Tűrni kész-e bal szerencse napján, Hogy vigadjon jobbra fordulatján? Vajha volnék az örömnek fája, Mely virágát soha el nem hányja!
Vajha volnék gazdag és erős fa, Vésszel és a villámmal dacolva! Vajha volnék lelkes nép hazája, Melynek értem zengne dalimája:
Úgy nem kéne félnem jóslatoktól... Most belőlem bánat és öröm szól.” „Borúlj reám, Kis violám:
Hagyd e kéjt érzenem. Én szültelek, Neveltelek; Pihenj meg keblemen.
Ha szép fejed Rám fekteted, Mi kéj s öröm nekem! Ha harmatod
Rám hullatod. Megifjúl életem.” Kis virághoz így könyörge a rét; A virág nem hallgatá beszédét.
Kék fejét, zöld bokrának felette, A kis álnok büszkén fölemelte, És a naphoz, harmatgyöngy szemével, Édes-epedezve nézegélt fel. -
Fél világot lángjával borítván Mind fölebb ment a nap égi útján, S gyenge szirmai a kis violának Égető hevétől fonnyadának.
Bús fejével ekkor a kis árva Meghajolt a rétnek pázsitára, S a beteg virágnak a szelid rét Szeretettél által adta keblét.
Lágy füvekből párnát szőtt fejének, S hogy ne ártson semmi szenderének, Pára-fátyolt készített körűle, Mely sohajtól néha megrendűle. -
Anyja volt a rét a violának - A fohászok tőle származának! S mig sohaj közt szólni kezde a rét, Minden fűszál hallgatózva eszmélt:
„Szép virágom, mondd el, mi bajod van, Hogy reám hullsz ilyen fáradottan? Kérsz-e ágyat, hogy pihenj ki rajta? Kérsz-e sírt, hogy hamvadat takarja?
Száraz emlőm vére kell-e? ébredj, Vedd el azt is, csak halált ne szenvedj! Vagy csak, - oh kín! - akkor vagy sajátom, Bájaid ha hervadozni látom?
És ha szirmai fonnyadó kelyhednek Gyász fedélül szívemen hevernek?... Élj, virúlj fel kis beteg virágom, Életedtől én is felvirágzom.
Élj, virúlj fel, és mutasd háládat - Kit szeretnél inkább mint anyádat?” Hegy oldalán Mi zúg, mi hangzik?
Forrás buzog fel S tovább patakzik. S forrás s patakhang Mint bűvös ének
Zeng, mintha titkon Versengenének: „Ne menj el innen, Ne menj el messze,
Fogyó erőd hogy Erőm növessze! Maradj e völgyben: Tengerre gyűlve
Maradjunk együtt Hevűlve, hűlve, Hogy minden cseppem És minden csepped
Együtt legyen víg, Együtt, ha szenved, Te fenn a fényben Tündérkedendel,
Egekbe nézvén Hullám szemeddel, És felhevítesz Hő habjaiddal,
Míg engem itt lenn Nap nem vigasztal. És én viszontag, Midőn nap éget.
Hűs nedveimmel Vidítlak téged. S leszünk hatalmas Hullámok árja:
Képét a menny is Bennünk csodálja. Maradj, ne hagyj el, Ne menj el innen,
Nehogy szeszélyed Eltévelítsen, - S te vészes úton, Én elhagyatva,
Vesztünket érjük Búnak miatta!” Esdett a forrás; De a patak ment,
Kőről kavicsra Táncolva szökkent, Mint a szilaj vér Ifjú erekben
Futott a völgyre Mindig sebesben, S mint ifju vérben Víg érzemények,
Benn gyors galócák Szökdécselének; Pajzán gyönyörrel Körül futosván
Kéjekre gyúlt a Vadrózsa lángján; Tovább tovább ment, És minden bokrot,
Minden virágot, Hajába fodrott; Örűlt a napnak, Örűlt az éjnek.
Az árjain kelt Szellő-zenének. S vidor zajától Hangzott a völgység,
Utána bájos Viszhang huzódék... De fenn a forrás Hegy oldalában
Bús aggalommal Zúgott magában. A kis völgy megszakadt; Alatta rónaság
Elérhetetlenül A láthatárba vág: De a völgyet hiven Elzárja sziklagát,
Mely a térség fölött Mereszti föl falát. Könnyelműn a patak A sziklához rohan,
Morgása hirdeti, Hogy tiltó őre van; De húzza őt varázs- Erővel a veszély,
Mint ember életét Az első szenvedély. S amint mohón aláindúl sikamlani, Függvén a mély felett
Rémült hullámai: Fel - felsivalkodik A sziklagáton át S iszonynak hangjai
Töltik be a magányt. A rónán délibáb És szellő lengenek, Közöttük felmosolyg
A tündér tömkeleg; Az összetört patak Még egyszer föltekint, Hol csábosan felé
A rónatávol int; Még egyszer élni vágy, Még egyszer útra kél; A szenvedés után
Megnyúgovást remél. Fakó füzek között, A puszta téreken, Beteg hullámival
Megy némán, ridegen. Útjában egy virág Még néhol felvirít, De ő ábrándosan
A tündérhonba szít. S amint megy zajtalan Bozontos part alatt, A csalfa déli hölgy
Tovább tovább halad, És tündérkerteit, És lenge sátorát Látatlan kezei
Mélyebbre helyzik át. - Lomhán, erőtlenül. Alább megy a patak, S mind inkább elvadúl
A szürke sivatag; Zord sásnak élei Hasítják a szelet, Kísértő zene szól
A halvány nád felett; Már a szegény patak Nem látja partjait, A tündérképeket,
Melyeknek álma hitt; Vad puszták kebelén Ott áll védetlenűl: S a csalfa délibáb
Szélszárnyon elrepűl... Mint emlő, honnan az Édes kis gyermek leszakadt, A forrás a hegyen
Kiszárad terhes bú miatt... S a szomjazó patak A róna sik csészéiben Pang, romlott vér gyanánt
Álcsillogással, betegen. Nézd vad növényzetét, Hajának zordon szálait, S a kór virág alatt
Zaj nélkül fekvő árjait! Benn undok állatok Tenyésznek számlálhatlanúl, Mint a rosz szenvedély,
Midőn az emberszív elaljasúl. Még a szabad madár Pihenni megszáll özönén, Mint rosz kebelbe is
Száll néha tisztább érzemény; De mint ez, úgy az is Jő és megy kérlelhetlenűl, S az elhagyott mocsár
Mindinkább elkietlenűl. Most gyász felhőt sohajt Kínjában a hév nap alatt, S kerülni szégyenét
A földkebelben váj utat. A felhő szárnyra kél, S a néma föld alatt az ér Felküzdve a hagyott Anyához ismét visszatér;
S míg az hő könyeit Hullatja rá fájdalminak, Hozzá a titkos ér Sugári felszivárganak.
És újra élni kezd A forrás s elpártolt patak; Zajokra vidoran Hegy és völgy visszahangzanak.
Mezőben egy szép kis leányka jár, Szép mint virág, szabad mint a madár, És tiszta mint a szirtből kelt patak, Melyben átlátszó gyöngyök habzanak.
Körűle a madár vigan zenél, De ő haraggal hozzá így beszél: „Te csúf madár! hogy mersz megszállni fát, Hogy rajta élj, mig enyhet s tápot ád;
Tettél-e érte valamit? soha! De elhagyod, ha sorsa mostoha. Ha én fa volnék, megráznám magam, Tudom, nem volna több ily madaram.
„Aztán lement, hol búsongott a rét, S a kis virághoz ilyképen beszélt: „Te rosz virág! ez hát a szeretet? Anyád, míg ép vagy, büszkén megveted;
Bágyadtan ráborúlsz, ha fogy erőd, Hogy búval és nyomorral verd meg őt. Tudod mi vár hervadt hűségedért? Kettős halál ad érte gyászos bért.”
S végül, hogy a patakhoz eljutott, Feddőleg ilyen szókat hallatott: „Boldogtalan, te későn hű patak! Hullámaid szörnyen lakoltanak!
Eltávozál név nélkül, idegen A csalfa báju messze téreken. Mi tarthatandott fel? a szeretet, S te szűtlen hagytad el honföldedet.” -
Megszégyenűlten ekkor a patak, S virág, madár ilykép áldoztanak: Tollat, levelkét és egy csepp vizet. A kis tündér oltárhoz lebegett;
Hogy feltéve a tollat: rohanó Szárnyak verése lőn kihallható. Szárnyak, minők felkérik az eget S födözni képesek egy nemzetet...
S hogy a levelkét nyújták kezei: Tavaszvirány kezdett kifejleni, Tavasz, minőnek gazdag és szegény Örűlt egy hervadt ország kebelén...
S hogy végre feltevé a csepp vizet; Forrott a csepp és tenger árja lett, És a tenger gazdag folyamba vitt Nem egy világrész drága kincseit.
És a folyamnál dús várost talált, Melynek csodáján a nap is megállt. Mi volt a cseppvíz, a levelke s toll? Az amivel hazádnak tartozol:
Mindenből, amivel bírsz, egy parány, De összetéve roppant adomány, Mi volt az oltár? Kárpát bércfala; S a kis leány? honunk jobb angyala.
Cookies on Poetry Cove