FEHÉRVÁR

„A szent királyok széke dicső helyén S bús sírjaik közt gyászosan andalog Az ősi véren nyert szabadság, S honja felé az egekbe készűl.

Ki tartja őt meg fergetegink között? Hajdan, ha vérrel kelle, megőrizék: Most szólni sem mer érte a nagy Nemzet elaljasodott korában.

Oh hőseinknek lelkei, várhat-e Az elfajúlt kor tőletek új erőt? Vagy nincs-e pillantattok is már Veszni menő unokáitokra!”

Setét szemekkel nézve az ég felé, Imígy tünődém a tetemek fölött, S im zúg az első szent királynak Sírja, mohos falait kitárván.

Megrobban és kél a fejedelmi szék, S ő, mint ki hagyván százados álmait Rosz napra virrad, búsan áll föl, S könnye sebes kebelén lecsordúl.

László hatalmas széke is összeáll, S most a tömérdek szellem előlebeg Körös tekergő partja mellől Mint egy erős komor esti felleg,

És hozza szörnyű fegyvereit, s nagyot Zördít vasával pajzsa nyomos rezén; Bánat s boszúság terjed arcán, És iszonyú szeme vérbe fordúl.

Megrobban ismét egy fejedelmi szék, S dörögve fölkél sírja homályiból Kálmán dicsőült képe, s vissza - Visszaesik nyugovóhelyére,

Amint az elhűlt nemzetet éktelen Fordúlatok közt látja hanyatlani, Mélyet sohajt, s szózatja, mint a Megszakadó zivatar nyögése,

Harsogva zeng el szellemi ajkain: „Oh mért setétebb éj nem esett reám, Mért kell ez undok változás közt Nemzetemet letapodva látnom?

Törvénytelen nép! mely nyomorúlt tanács Forog fejedben s nemtelen érzemény? Törvényt s hazát, mely ezredekre Jusson, adánk kezetekbe: már ti

A nagy hazát nem képesek őrzeni Szép tartományit veszni hagyátok. Oh Most tépni kezdvén léteteknek Szent kötelét, mire várakoztok?

A tőletek már megszegetett dicső Törvényt talán külföld fia tartja meg? Vagy még mitek marad, ha e kincs Veszni fog a zavaros világon?

S ti, kik között mink hajdan uralkodánk, Hol fényben állott a fejedelmi szék, Törvénytekért ti sem buzogtok? Ó haza halmai! essetek rám!”

Így szóla, s dörgő sírja alá borúlt. A szent királyok képe sötétedett, S bús és neheztelő jelekkel Szálla le a porok éjjelébe.