ELŐSZÓ

Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég. Zöld ág virított a föld ormain. Munkában élt az ember mint a hangya: Küzdött a kéz, a szellem működött,

Lángolt a gondos ész, a szív remélt, S a béke izzadt homlokát törölvén Meghozni készült a legszebb jutalmat, Az emberüdvöt, melyért fáradott.

Ünnepre fordúlt a természet, ami Szép és jeles volt benne, megjelent. Öröm - s reménytől reszketett a lég, Megszülni vágyván a szent szózatot,

Mely által a világot mint egy új, egy Dicsőbb teremtés hangján üdvözölje. Hallottuk a szót. Mélység és magasság Viszhangozák azt. S a nagy egyetem

Megszünt forogni egy pillantatig. Mély csend lön, mint szokott a vész előtt. A vész kitört. Vérfagylaló keze Emberfejekkel lapdázott az égre,

Emberszivekben dúltak lábai. Lélekzetétől meghervadt az élet, A szellemek világa kialutt, S az elsötétült égnek arcain

Vad fénnyel a villámok rajzolák le Az ellenséges istenek haragját. És folyton-folyvást ordított a vész, Mint egy veszetté bőszült szörnyeteg.

Amerre járt, irtóztató nyomában Szétszaggatott népeknek átkai Sohajtanak fel csonthalmok közől; És a nyomor gyámoltalan fejét

Elhamvadt várasokra fekteti. Most tél van és csend és hó és halál. A föld megőszült; Nem hajszálanként, mint a boldog ember,

Egyszerre őszült az meg, mint az isten, Ki megteremtvén a világot, embert, E félig istent, félig állatot, Elborzadott a zordon mű felett

És bánatában ősz lett és öreg. Majd eljön a hajfodrász, a tavasz, S az agg föld tán vendéghajat veszen, Virágok bársonyába öltözik.

Üvegszemén a fagy fölengedend, S illattal elkendőzött arcain Jókedvet és ifjuságot hazud: Kérdjétek akkor ezt a vén kacért,

Hová tevé boldogtalan fiait?