Fenn már a hold, leszáll az éj, S nem tűnnek gondjaim: Mi érte újra keblemet? Hol késnek álmaim?
Szegény fiú én untalan Csak gyűjtöm kínomat, S szűz ágyon a szép szőke lány Alussza álmomat.
Ott tűzszemének fényein Aludt el örömem, Hó keble kettős halma közt Ott szunnyad életem.
Ölében szenderednek el Szivem szerelmei. Ott hajh! csak el ne haljanak Legszebb reményei.
De engem őriz a halál: Ébren van itt velem. Véremben forrnak kínjai. Nincs tőlök enyhelyem.
Párnámon űl a csüggedés, A sárga hervadás, Bú, bánat, és a volt után Siralmas bágyadás.
Szivet szakasztva hangzik el A veszteség dala, Magam vagyok csak minden, ah Minden jóm elhala.
Emlékezet! te is gyötörsz: Az elveszett napok Árnyéka reszket képeden, Melytől elborzadok.
Ezek virrasztnak engemet S ha álom rejtene, Fölráz fagyasztó újjal a Féltés szörnyű keze.
Mért kelle oh szememnek a Szép arcon vesznie? Mért kelle asszonyképnek is Szemembe tűnnie?
Mért inkább nem bámúltam a Tündöklő szép napot? Az égi kékellő határt A holdat, csillagot?
Hol a világok csendesen Forognak és fölül Öröm s kegyelmek tengerén Egy boldog isten ül?
Mért nem pihentem a setét Erdőnek halmain, Virágok és lombok között Lágy fűnek szálain?
Nem tudtam a zengő madár Szavát elégleni, Csörgő patakkal, bujdosó Szellővel játszani?
Úgy most nekem sem volna búm: Az ékes halmokon Vesznék, mint vész a tiszta hab Virágos partokon.
Onnan levinne szárnyain A csendes völgy szele, Le messze! honnan távozik A bánatok tele.
Hol gyenge szállal síromon Teremne líliom, S mellette szép dalt mondana. És ülne angyalom.
De most hová kell lennem így, Hová vész életem, Ha élni, halni nem tudok, Ha csak pihenni sem?
Hajh! mért kellett szememnek a Szép arcon vesznie, Mért kellett asszonyképnek is Szemembe tűnnie?
Cookies on Poetry Cove