Mint vagy Egyed, hű nyájadnak közepette, miként van
A szomorú Naso durva getái között?
Zeng-e panaszt magyarúl, mint nyelvén, érdekelőbbet?
Hallja-e Hunnia is már valahára szavát?
Amit fáradozó elméd készíte, ne titkold,
Önts, ha lehet, szaporán a magyar észre sugárt.
Melyre ugyan méltó, oly fényben, lássa hazánk is
Már egyszer nevedet munkai címed után.
Hát ha az ősi hadak rendét s a mostanit írnád:
Nemzeti érzésünk gyúlana általad is,
S látnók, a döntő magyarok mint víttanák egykor,
Nádasdit látnók Prusszia romja fölött,
A fejedelméért vérrel s élettel adózó
Nagy nemesek harcát, s közben ezernyi csatát.
Melyek vagy rontván vagy emelvén honni erőnket
Megtarták így, mint most van, az ősi hazát.
Mert mi egyéb, ha nem a harcok, tarthat meg akármely
Országot? mi egyéb szerze nekünk is, Egyed?
Ah így van, s volt ez. De ha mind ezt fényre vihetnéd,
Mennyire jutna neved, mennyire érdemeid.
Vagy tán kezded már. Mit is érhet gyenge beszédem?
Nagyra nagy ösztön kell, s azt szived adja, nem én.
Élj, s mint a lefolyó Duna, szüntelen élve hazádnak
Érdemmel hosszítsd a rövid életüdőt.
Én ösvényeimen meg nem csökkenve haladván
Megteszem, amit hágy végzenem a kis erő,
És ha elégled ezent, mit tiszteletedre viszek most,
Több nem kell: szívből s nem jelesedni viszem.