Oh! most hallgass rám, csak most végtére figyelmezz Sok bajok és örömek lakhelye, földi világ! Vígságért nem eped búcsúzó lelkem utánad; Haj! számára kihalt színeden a vigaság:
Nem kér e rebegő ajak, gyomrodba temess el; Önként is berekeszt sírom üdőnap előtt: Ámde ha már el kell fémedtől válnom örökre, A vad enyészetnek szótalan helyt nem adok.
Ott küzd egy nyomorult féreg kis veszte bajával, S vég mozdultában port zavar hantjaidon. Egy másik szomorú hangon zeng végekor: ennek Haldokló szeme rád, s kellemeidre mered.
Én, ily lelkesedett, elmúljak-e szúnyadozóként? Szótalan adja-e ki lelkemet a hideg ajk? Oh nem! Szólni fogok, hogy az intést hallja kelettől Nyúgatig, aki csak ért, s emberi szóra ügyel,
Szólni fogok, hogy dél éjszaknak visszadörögje, És bár sok szivekig hajtsa beszédeimet! Hah! lehanyatlik már s nem birja kivántomat a test, Fagyva szorúlt útján csak hörög a lehelet.
Húgom gyenge szemérmében fél védni, s azért is, Hogy testvére vagyok, földre tekintve pirúl. Haj! nem tudják még, hogy többé nem lehetek rossz, Hogy fölös átkok alatt bús temetőmbe rogyok.
Nem tudják! - De ne is tudják: szomorú fa takarj el, Szellő, vidd szavaim, vidd tova s ifjakat ints!
Cookies on Poetry Cove