Jár hevesebb szekerén nyájasb súgárra derűlvén
Fébus, s a kikelet fejti virágra keblét.
Már Titirus szabadon hajt hűs ligetekre, mezőkre
S zengi furúlyáján Pásztori énekeit.
A Faunok, Satirok kiterűlt lomboknak alatta
Bolyganak, hol fiain egy Philoméla keserg.
A habzó csermely kis partjai közt lezuhanva
Fris csergésével félbe szakasztja szavát.
A száraz rezegő ágak levelekre fakadván
Szent árnyakba borúlt enyhelyet adnak elő.
Hol, mikor a nap mély Oceán özönébe lebukkant
A Holdnak csillám fénye remegve borong.
Mely szép képzeni itt, mint dúlja nyugalmait a bús
Szívnek egy elhagyatás, s mint panaszolja baját.
Árva keservének csak az ernyők néma tanúi,
E közt a viszhang verdesi vissza szavát.
Őt pedig a langyos Zefirek környékezik, és gyász
Hangozatit nyugovó térre susogva viszik.
Mint cseveg a zöld fürtök alatt sok gyenge madárka
Amikor a lator éj csende kitűnni siet.
S a piros hajnal előtt szaladásnak eredve homályát
Ritkító gyönggyel harmatoz a kegyes ég.
Éji setétbe merűlt halmok kifeszűlnek az álmos
Ködből, s ormaikon virradoz a nap heve.
Képzeni szép ezeket, de mi tornyos várfalak alján
Túl a természet kellemein lebegünk.
Oh mi sanyar, mi viszontagló sorsokba merűlűnk,
Amikor egy bal fényt űz, nyomoz árva kezünk!