EGER

Megnehezűlt az idők viharos járása fölötted Oh haza! halmaidon s letarolt alföldi meződön Régi halál lakik, és dühödötten táboroz a harc. Sirhalmok hegyeid, és völgyed sírgödör, ősi

Nagyságod nagy romja magad, még állasz, utósó Harcodat állván a vas erőszak ütései ellen. Mélyen alászállott napodat félholdu pogányság Éje borítja, s vesző fiaid pártokra bomolva

Egymást és fogyaték javadat nyomorúltan emésztik. Büszke, világrontó seregidnek híre hová lön? Hol van erős Pécs, hol fejedelmid sírja Fehérvár, Hol Buda? hajh! vad igát hordoz, s a szolga Dunában

Megdőlt tornyai árnyékát borzadva tekinti. Még Eger áll, a puszta Eger, sasfészke Dobónak, Honnan az eltapodott haza végvillámait ontván, Már nem is ön mezején, meg-megdördíti hatalmát,

S száguldó törököt, és táborokat dúl. Ott Ali, s két földrész fiait tengernyi seregben Hadba vivő Amhát elakad dúltában: ijessze Bár ezer ágyuival, fog rengeni tőle hegy és völgy,

És az erős talpkő a várnak alatta megindúl, Nem maga harc ijedelme Dobó, s védői Egernek. Díszesen áll Eger a termékeny völgybe kitéve, S mintha leélt idejét álmodná vissza, megaggott

Várkoszorúzta fejét kisded dombhátra lehajtja; Bús mormolva fut a testvér habu csermely előtte, S partainál szüzek, és nem enyelgő gyermekek egymást S a boruló tájat félénken nézve bolyognak.

Vékony ködbe vonúlt, és csendes az ég is; alatta Tévedező madarak járnak, s a puszta mezőben Száguldó lovagot kisérik vizsga szemekkel. Benn a mély csendet csak néha szakasztja meg a zaj,

A megütött fegyver zaja, s bús éjféli harangként Zeng egyedűl, és messzeható riadással az őrszó. Fenn pedig a haza bánatját hordozva szivében Áll a harci Dobó. Vélhetnéd lenni szobornak,

Melyet ügyes kézzel fölségesen állata hajdan Legragyogóbb korból a művész, s díszes alakban Megtartott az idő, hogy utóknak lenne csodájok. Vélhetnéd; mert mozdulatát nem látni fejének,

Nem hadütő hős karjainak, de szemében ölő tűz, A szabad elszántság megemésztő lángjai égnek. Míg ez igy áll, s a csendes Eger patakárja susogva Visz pillanatokat, melyek nem térnek ezentúl

Vissza nyugalmának, délről megvillan az ösvény, S mint ki világrontó seregeknél hordja parancsát, Büszke lovaglással követűl jő Handsa tövéhez. Tüstént megzendűl Eger, és nyugodalma fölébred

Álmaiból. Felszökkennek riadozva, zörögve A nyugovó katonák, valamint nagy darvak az agg tó Partjainál ülvén, ha fenyíti veszély jele őket, Mind felrobbannak, szavaiktól zeng az egész tó.

Jő Robogó, nagy barna fejét a zajra fölütvén, Mint valamely bika, vagy deli méltóságos oroszlán, Mely barlangjában meg nem tud férni dühétől, És kijön a napot és erdőt rémíteni: úgy az

Jő le, s feledtében hordoz nagy cserfa dorongot, Melyet imént kúthoz géműl faragának az ácsok. Avval, mint valamely árboccal jára körűl, s a Vad törököt s kísérőjét jegyzette halálra.

Jöttek utána Vas, a vasnak testvére keménnyé Harcolt karjaival s mindünnen fürge huszárok S vaskalapos hajduk, jött várnagy társa Dobónak, Mecskei, még csak alig vetvén el póri dorongját,

Mellyel az agg falból, példát mutogatva henyéknek, Új torony épülvén, köveket gördíte tövébe. Várnagyi szép kacagány fedi mostan vállait, arca Déli derültségén komolyan fut el árnya vitorlás

Kalpaga szárnyának. Bátor lépése mutatja, Hogy nehezet nyomnak haza földén lábai, s róla, Míg az alóla ki nem fordúl, ő futva le nem száll. Jőnek utóbb bámész pórok, s munkája felejtve

Jő sok barna kovács, félig kész kardja vasával. Mindezeket bátran szemlélgeti Handsa; de társa Csendes Omár egyebet látszik vizsgálni, merengő Két szemein bús emlekezet holdfénye ragyogván.

A fölijedt hölgyek, köztök hattyúi Egernek, Két deli lány közelít, lebegő magzatja Dobónak, Ifju Dalár, s karján a már-már hervatag Ída. Termete még oly büszke sugár, mint lelke sugár volt

Boldog napjaiban, de szemének lángja kiégett. Még csillag, de nem a szerelemnek csillaga: oly tűz, Mely hidegen, s érzéktelenűl néz puszta vidékre Hóviharos felhői közűl: nem kelnek alatta

Gyenge sohajtások, egymást reszketve köszöntők, Nem dalok a kedves távolból, csak maga zúg a Jégkebelű éjszak metsző szele árva morajjal. Arca is, ékes bár, halovány rózsára hasonló,

S rózsa ugyan: de örömharmat nem mossa vidámmá. Tűköre a múltnak, melyben hideg éjjeli holdként A ragyogó képnek bágyadt szépsége sugárzik. Látni, kevélységét hogy már megvítta maró bú,

S hosszu tünődések; de nemesség őrzi hanyatló Kellemeit, s nem mer könyü-gödröket ásni keserve. Ezt hogy látta Omár, sok erős év óta legelső Könnyei csordúltak. Mély föld gyomrába leásná

Most tetemét, oda hol csikorogva fogantatik a vas S zordon sziklák közt dúlásra születnek az ércek. Hol nem látni fogyó napokat, dér-vette virágnak Porba lehullását, nem, mint leszen a tavasz ősszé,

S büszke reményeknek gyémánt épűlete rommá. Hajh, de hová legyen? elfordúl, s a fölriadott mén, Mintha baját tudná, szomorún fordúl meg alatta. Hangzik azonközben siető lépése Dobónak.

Aki futó lángként az oromról itt terem és áll Mint valamely nagy özön, meg nem férhetve magában. Rá döbbenve tekint a bátor Handsa, s köszöntő Szózatokat készít, de Dobó kezd szólani hozzá,

És szava, mint keze, rendítő, megelőzve imígy zeng: „Szólj török! e várhoz harcot hoztál-e vagy alkut? Vissza, ha alkudozol, hitlennel az alku nem állhat; Vissza, ha harc kell is, készűlj meghalni kezünktől.”

„Ösmerlek,” felel a kétszínű Handsa, „mióta Járod Eger mezejét, nincs ott maradása töröknek, Táborait töröd, és seregét pusztítod erőddel. Szolnok alól jövök.” „A többit hallgasd el egészen”

Szól lobbanva Dobó; „mert istenem, aki teremtett, Lássa, hogy elvesztlek, ha szavaddal játszol előttem. Csábító te is, aki talán nagylelkü Losonczit Láttad elestében, s örülél, hogy hinni bolond volt.

Vagy tán nem tudjuk, mit akarsz vala mondani? jöttem, Szólnál, Amháttól, a száz seregeknek urától, S rettentő Alitól, ki Budán a mennykövek ormán Űl, s lecsap a sasként veszedelmet hordva magával.

Akik előtt eldőlt vérébe borulva Losonczi, S Szondi nem állhata meg, de hegyek rendűltenek és a Gyámtalan ország is terhöknek alatta megingott. S Szolnok alól jősz most minekünk tán hozni kegyelmet?

Véled-e, hogy hisszük? mi, kik ellen zenge panasztok A fejedelmeknél, hogy míg más békenapot tart, Mink végváraiból lábánál fogva lehuzzuk A törököt, hogy fegyvereink félelme miatt már

Gyermek sem foganik, vagy idétlent szűl el az asszony. Ily panaszokra talán kegyelemmel jőtök-e hozzánk? S kell-e nekünk kegyelem, kik azellen vasba borultunk? Vagy ti sokan vagytok, s e vár nem is annyi, hogy ebből

Csak darab is jusson minden félholdu vivóra! Gondolod, és mosolyogsz. Lásd, én mindent tudok, immár Hallj választ röviden, s vidd a seregeknek urához: Mink harcolni fogunk, s e kisded kőrekesz itten,

Melyre fog ütni, ha várnak nem, temetőnek elég lesz. Te pedig elmenj, és sem ezentúl visszakerülvén, Sem most itt késvén, ne mulass várában Egernek; Mert hitető szód lesz még egyszer jőve halálod.”

Végezi, s egy jel sincs az egész hős termeten, arcon, Mely ne mutatna halált. A földet véli forogni Handsa; de ő szédűl szégyen s félelme sulyától. Barna lovát némán fordítja, s halál hidegétől

Rázkodik, amint nagy Robogót elhagyja, s egyébkor Büszke nyakán remegő lejtőt jár tolla fejével. Elmegy azonban, utána moraj s bús társa nyomulván, Mint szomorú árnyék megyen a maklári tetőkön.

Társa pedig mikor a jól ösmert dombot eléri. Rajta megáll, és visszatekint, valamintha tünődnék, Menjen-e, vagy jőjön? de megindúl végre, s szivének Fergetegét látszik szilajúl elvinni magával.

Kisded Eger! mi nehéz zivatart vontál te magadra. Száz ezerek fogják kapudat döngetni tekékkel, S sztambuli bárdokkal; környül hordozva vaserdőt, Nem had, egész ország ordítja tetődre hatalmát,

Rengeni fogsz, s tornyod, s tornyodnak alapja mozogni. Így leszen, és ijedést mégsem láthatni Egerben, Életet inkább, és zendűlő kedvet: az elszánt Bajnokokon, mint láng, elterjedt lelke Dobónak,

S egy sincs, aki magát ezreknek elébe ne vetné. Kardot, ölő csöveket, s rohanó kopjáikat edzvén Zörgenek, és némely víg dallal örülteti társát. Van, ki nehéz szűből elzengi Temesnek elestét,

S társaiban vadölő párducnak kelti haragját. Agg maga, s gondolatokba merűl őr lelke Dobónak. Látja jövendőjét, s mint veszedelem fia nem dől Abba vakon s botorúl; de reá készűlve hasonlít

Száz patakú folyamot, mindent nagy gondja betöltvén. Minden részre levélhordó katonái kiszállnak, S a gyász hollóként, szomorú hírekbe borítják Fél Magyarországot. Fejedelmét kéri segédűl,

Kéri barátait, és kik Egert megváltva kivánják, Mindeneket; de gyülésbe megyen maga Mecskei várnagy. Telnek azonban az élelmek szekereivel az útak, S gőbölök és juhok érkezvén nagy bőgve szorongnak

A hidakon; köztök fölemelt botjával ügetve Hajt, terel a pór, és rekedő torkával üvöltöz. Hangyacsapás az egész környék, és hangyaboly a vár, Mely sok szép falunak jövedelmét elnyeli, s a harc

Éhen ülő fiait táplálja halálra belőle. Szikszóban magyarok gyülekeznek. Hosszu gyülés van, S zúg az ütött kasként; ép szó nem hallatik ottan A sínlő haza hangján kiül, mely visszavonásnak

Lángjaitól veszvén, siradalmát zengi közöttük. Azt vélnéd, hogy oroszlánok gyültek be, kik ellen Nincs hatalom földön, s azok ők; de tanácstalan ésszel Szinte viszálkodnak, mikor a megye bő teremében

Mecskei megjelenik s ily szót emel a sokasághoz: „Gyűlt rendek, s ha akarjátok, rontói pogánynak! Im eljött az idő rajtunk gyakorolni hatalmát: Amhát, és Ali rabláncot csörgetnek Egerre.

Már az erős Szolnok, Tisza, Zagyva-kerülte falával Nyári futásától megürült, s szolgája töröknek. Így ha od’ adjuk Egert, a felföld elkel utána. Jöttem azért segedelmetekért szólalni Dobótól,

Hogy ha rokon vért még meg akartok menteni, s a vár S vesztegetett örökünk, a jó név, szíveteken van, Keljetek és durva pogányt zabolázza csatátok. Mink ugyan állni fogunk, valamíg kő állhat Egerben,

S vagy diadalmunk, vagy temetőnk koszorúzza nevünket.” Erre nehéz zúgás kele a szikszói teremben. Szolnok eleste miatt sok szív döbbent meg; Egerhez Kardok csördültek, de közöttük szólt az irígység:

„Aki Eger jövedelmeiből aranyozza sisakját, Álljon elő, s a várt az védje, ha tudja, vasával. Ugyde nagyon könnyű a pénzt kizsarolni, s ha szükség, Kérni segítséget; nehezebb ma találni bolondot,

Aki fejét más vára fölött tekecélra fölüsse.” Volt ki setét lelkét cudarúl fölidézte pokolból A gunyoló vádnak, s így szóla: „Ki mondta Dobónak, Hogy békés mezején harcot tápláljon örökké?

Nem maga verte-e meg Handsát, s kergette Budáig? Nem maga villongott-e, midőn szép frígy vala köztünk? Ám ha vitéz, most álljon elő, most ezreket ölhet Mindennap, szép tetteiről mi dicséretet irván

Távol ülünk, s el nem ragadozzuk csillaga fényét.” E jég szókra sokan, jéggé változva szivökben, Álltanak, és hidegen nézhették volna pogánytól Megdúlatni Egert; de harag tüze forrva sokakban

A vízvérü magyart átokkal rakva gyalázták. Első, aki szavát fölemelte, Pető vala. Ifjú, S még alig arra való, hogy kardot rántson: elomló Fürtei selymével, s gyengéd piros arca havával

Illőbb a szerelem dalain ligetekben epedni, Mint hadi munkákhoz; de nemes szive mást mutat, érzi A haza gyász napját, s hivságok nincsenek abban. Szép tettekre heves, hideg a csata vészei ellen,

Mind csővel, mind karddal erős, most fölkele gyorsan S ily repülő szavakat mondott feddékeny ajakkal: „Most van-e arra idő, hogy multakat összekeressünk Félelmünk takarójának? De maradjon örökké

S ülve penészedjék, kinek édes az ozmani rablánc. Én megyek, és szégyent hagyok itt a veszteg ülőnek.” Szóla, s borúlt arcán szépsége haragba vegyülvén, Mint lobogó csillag mene, s a sokaságon utat tört.

Zoltai már ekkor kardot csörrentve kilépett Mecskeihez, s haragos szemeit forgatta setéten. Majd végignézett megvetve az összeülőkön S szóla magában, mert nyilván heve szólani tiltá:

„A nyomorúk! mégis nem szintén rútak alakban. Azt hinnők, deli férfiak és viadalra szülöttek: Megvan az ősi alak rajtok s a büszke tekintet, Mintha menendőké volnának váltani a hont.

Én, ha ezek magyarok, lelkemre! kivetkezem: inkább Lógó németté leszek és vad lomha törökké, Vagy mi utáltabb még lehet a nagy földön előttem.” Legvégső kele Gergely elő, a Bornemiszáknak

Nemzetiből, ki deres farkassal födve setétlő Köntöseit, mint jó föld a sikeretlen arany közt, Ül vala sok ragyogó úrnak közepette: erővel Domborodó mellén hordozta zománcos acélból

Gombjait, és kapcsát. Süvegén őrt álla bagolytoll. Mintha hazájának gyászát keseredve viselné, Így vala ő, mind bús feketén öltözve: hasonló A titok éjéhez, melyben nem látva fogannak

Legragyogóbb tettek, s az erő munkája virágzik. Lelke nyugott tenger, s a nagy természet öröklő Titkaival gazdag. Keze közt a csendes elemnek Jámborsága szünik, s erejét elveszti az ártó.

E’ mellett nincs teste sovány csontvázig aszalva, Munkabiró s tetemes, s első a hajdu vivásban; Csak gondokba merűlt nagy homloka s ráncba szedődő Arcai látszanak a sanyarú tudományra mutatni.

Ez hogy látta Petőt, a kétes zajra fölébredt Szíve nagyon fájván, fölkelt, s ily szózatit ejté: „Esküszöm” és egyedül, mint a lélek szava tisztán Hangzott e szózat, megrázkodtatva velőket:

„Esküszöm! és a föld, s az egek meghalljanak engem, És az erős isten legyen e szavaimra bizonyság! Hogy nincsen nyomorúbb, nincs gyávább népe magyarnál, Nincs boldogtalanabb: magok a föld férgei, férgek

Mind maig, egy méh sem lett ezredek óta szunyoggá; Nem magyar a magyar, elfordúlt természete; méltó Hogy hamar elvesszen, mert lennie szégyen ezentúl. Mért lakozunk mink itt? haj! mért hoztak ki apáink

A föveny országból? ott elnyomorodva ha fává, Ha darabos kővé változtunk volna, örökké Rejtve valánk: most ennyi világ nem nézne szemünkbe, Nem látná, hogyan elmaradunk a többi nemektől,

A nemes országot mint hagyjuk lenni vadonná, E gyönyörök kertét inségek puszta helyévé. Vagy most is mire gyűltünk itt? Elhagyjuk apadni Gazdag arany folyamát a megtérhetlen időnek,

S végzésünk nincsen; de nehéz vádakra fakadván Múltakról perelünk, nem ügyekszünk óni jövendőt! Addig ugyan sem föld, sem az ellenséges egek nem Védik Egert: letapodva borúl fölvára porába.

Majd berohan kapuján Mohamed csordája, s kiket rég Tengerekig vertek diadalmas karral apáink, Dúlva bejárják most a szép felföldi mezőket, S Mátra örök tetején tűznek fel sztambuli címert.

Ám, ha szegény magyar azt mondhatná is csak: »El aggtam, Nem birom a kardot, s nehez a hadi dárda kezemnek, És iszonyú nekem a pattantyú hangja, halálom A csata:« oh akkor jobb volna fekünnie porba,

S várni, mikor fognak hátán elügetni futamló Bajnokok, a nyerget jobb volna viselnie akkor, S rajta szegény eledelt aratóknak vinni nyarantan. Ím de különben van. Birodalmas termete gyorsabb

A futamó szélnél, ártóbb a szirtszakadásnál, És ha kel, a csata mennyköveit hordozza kezében: Istene nincs, szive nincs egy erőbe csatolni hatalmát! Jól van hát, ha ugyan kedvesb versengeni soknak,

Versengjen bizvást; majd a török üszkeit ő is Érzeni fogja lakán, s maga oltsa, ha oltani képes. Én megyek, és innen minden jobb lelkü velem jő. Ami lakik bennem s a földnek titkos ölében

Ártalom, és rokon a rettentő képü halállal, Mind fölidézem most törököt pusztítani, és ha Ott veszek, a gyávát átkozva csukódik el ajkam.” Nagy keserűn így szól vala ő, mint orvos az ártó

Régi betegséget gyógyítva keserves itallal, Melyet iván megrázkódik a boldogtalan ember, Érzi azonban erén enyhültebb vére futását: Így mikoron szavait hallották Bornemiszának,

Lelkök megrendűlt, kezeik lemaradtak elővett Kardjokról, de hamar villámmá gyulva haragjok, Mind csak Egert és hadba menést zengettek egyenlőn. És végzés leve: (megnyomaték a visszavonásnak

Bús szava, ezt végzék): széledjen el a nemes innen, És kiki hozza hadát, valamennyit hozhat, Egerhez, Mecskei akkoron a bizodalmas hírrel elindúlt, És mikor a napok elmultak hadi készületekben,

Sok szabados hajdú, s rohanó paripáju huszárság Jöttenek a várhoz: magas Ungból, szép Abaújból, S kik zivatar-nyargalta Szepest, s száz bércü Gömörnek Oldalait lakják, s a tündér Borsodot, és az

Isten-itallal dús Zemplénynek téreit, ormát, Mindezek a várhoz jöttek sokféle csapatban, Oly tarkán, vegyesen, mint vad növevények erednek Parlagi jó földből, mely nem szaggatva vas éllel,

A szeleken szálló magokat méhébe fogadja, És mikor a kikelet tél-hagyta határain elfut, Száz alakú fiakat hoz az ifju sugárnak elébe. És ugyanilyenek ők. Ki, szabad mentéje lebegve,

Méne futásával röpülő sólyomra hasonlít, S pajkosan a kidobott kopját kapkodja, lelógó Kardja csörömpölvén; ki lator farkasnak ijesztő Bőre alól nagy erős mellét dőleszti: fejében

Vassisak, és sasnak megeresztett szárnya fölötte. Kik villám fegyvert, nagy puskát hordanak, avval Nem ritkán fordítva ütők, magyarosra cserélvén A viadalt, mint volt az apáknak idétte, mikor még

Lomha nehéz óntól nem kellett félni vitéznek. Van ki setét medvét hordoz hátára terítve Borzasan és szörnyen, s hosszú dárdája toronyként Fekszi kemény vállát, s a földet szántja, mikor megy,

Sarkaival, mellén s combján vasháza zörögvén. S mintha vadát az egész föld itt viadalra vezetné, Van sok ezüstkörmű párduc, fene tigrisi köntös Vállaikon, de oroszlánnak dühödése szivökben,

Melytől megmozdúl az acél sok bajnoki kézben, Rázza fejét sok vasbuzogány, a dárdafa reszket, És a fel-felütött fejeken sasszárnyak, ölyűtoll, És minden madarak megeresztett tollai lejtnek.

Mindezeket, balját aranyos kardjára nyugasztva Nézi Dobó csapatonként, és üdvözli örömmel. Végre kisebb csapatok, de nyomosbak erős hadi renddel, Állnak elő, mind termetesek, s vállokra kerített

Könnyű mentékkel lebegők a gyors paripákon, Fegyvereik jó kurta csövek s nagybányai kardok, S a pergő csákány, mely félkörü görbe vasával Vért szomjúzva kiáll, s élét fitogatja nap ellen.

Tíz rézkürt harsog közepettök, s néha kitörvén Sír egyedűl a tárogató viadalmas özönnel, Melyre dagályában megakadva fület hegyez a mén, És a megbúsúlt daliának alakja setétűl.

Itt legelől jár ifju Pető erdélyi pejével, Melynek arany hímes takaró foglalja be hátát, S amint a dobogó földet gyors lába dagasztja, Könnyü fejét boglári alatt meghajtja kevélyen.

A gyermek pedig űl fél szakra kerítve palástját, Mely kék habjaival dúsan dagadoz le kerekded Vállairól. Gyöngyös csillag kapcsolja be mellén, Széle szegett s lebegő két sarka virágos ezüsttel.

És ezalól deli teste tünik, mint tiszta virágszál, Gyöngyszemü szűk övvel ketté választva derékon. Csillagok, és szép hold három soru gombjai mellén, S déli sugár combján, legszebb égszínre lehintve.

Túri süveg koszorúzza fejét, rátűzve fehéren Habzik az ékes toll, s rózsás arcokra vet árnyat, Melyeken a komoly elszánás nagy gondolatával Harcba vegyült szépség hős lelke vonásait irja,

S erre hogy olvassák, két barna szem önti világát. Mindezt ő nem tudva halad nemes úri negéddel, Fenn viszi jó kardját a kisded Egerbe segédűl. Ezt hogy látja Dalár, állván mellette Dobónak,

Szól, s ha szelíd ágán bimbó szólamlani tudna Hajnali nyiltában, az szólna csak ily kegyajakkal, Tisztán és szerelem nélkűl, mint szóla Dalár most: „Bajnok atyám, te, ki mindennél vagy erőre hatalmasb,

Nézd, mely hősfi csapong zabolázott ménen Egerbe. Őt, ha nem ösmerném, s tudnám rokonodnak anyáról, Azt vélném, hogy egét vállára kerítve leszállt a Csillagos esthajnal, s a késő napra hadakszik.

S nézzed atyám, mi kevély; rövid üdvözlése hasonló Álomhoz, melyről, hogy volt, nem tudni bizonnyal, Vajmi kemény lehet a harcnak törvénye, hogy aki Évvel előbb velem a violákért bolyga mezőkön,

Most a legszebbet kész volna tapodni utában: Oly rátartólag megyen a hadi rendnek előtte.” Így csevegett a lányka, Dobó mosolyogva lehajtá Hősi fejét; de nem úgy mosolyog vala lelke: betölték

Azt a gondolatok, s árnyéka veszélyes ügyének. S most jöve Zoltai, a legbüszkébb termet ezer közt, És lova legrohanóbb valamennyi lovaknak előtte. Mint megyen a vigaság napján gyors táncra leányzó,

Vagy régen szeretett jegyesének ölébe menyasszony, Oly örömest megy ez a hadat és veszedelmet ölelni. Csillagnak nevezé paripáját vad gyönyörében, S Szemfénynek gerelyét, mint szokták hő szivek egymást

A szerelem lágy hangjával mosolyogva nevezni. S mint mikor ő kiveté, soha Syria náda süvöltőbb Nem vala Szemfénynél, s mikoron, valamintha nyereghez Volna szegezve, megűlt, a tündér nem vala kellőbb

Zoltainál, sem Csillag utóbb nem jára szeleknél: Most is agyindító kopjáit pörgeti, hányja, S ahogy utánakapat, még tolla sem ingva fejében, Nem rohan, és nem fut, sugarúl ott termeni látszik:

Ló, lovag oly könnyen szegik a levegőben az útat. Negyven fürge huszár megyen ennek utána robogva. Végre, kemény gyalogok, Gergelynek hajdui jőnek, S vérmezejű süvegen hordják a címeres ország

Négy folyamát, s balról hármas nagy bérce keresztét. Jő maga Gergely elől buzogányos kézzel, alatta Nem robog a hadi mén, de kemény gyors lábai mérik A földet, míg lelke mereng hadi gondolatokban.

Mindezeket befogadja Eger veszedelmes ölébe, Mint valamely örvény, melyből, ha bevette hajódat, Nem szabadúlsz többé, még szemlélsz messze mosolygó Partokat, és lobogót intő testvéri kezekből

Hasztalanúl; többé nem tudsz megválni helyedtől. Úgy beszorultak ezek, de magok szántával: erősek A csatavész ellen, készek vagy halni, vagy ölni. S már fenntartja Dobó a véres kardot előttök,

Esküszik arra hitet, s állandóságot Egerben, S kétszer ezernyi halál mond hangzatos esküt utána. „Vesszen el, aki Egert magyarán nem védi halálig, Aki pogányra ügyel, ki szavát hordozza susogva,

S nemtelen árúlást kezd szőnie, szörnyü halállal Vesszen el; ál feje vettessék török ebnek elébe, S irgalom istentől ne legyen lelkének örökké.” Rettentőn így eskenek ők, s a föld-ali termek,

És az emelt várfal zengnek bele. Még Hegedűs is Esküszik, a nyomorúlt; de halállal fog kezet, és az Hívebb lesz, mint ő, nem fog távozni nyomától. Már diadalma helyén pusztúlt Szolnoknak alatta

Sátoros ormaival mozog a nagy tábor: üvöltő Hadnagyok ordítják a népet talpra, s üvöltve Kelnek száz ezeren, még egyszer hangzik üvöltés, S ismét száz ezeren, kiket ölni vad Allah vezérl, a

Rettenetes, s ki szavát vérrel hirdette, Mohammed. Szolnok alatt magasan foly együtt a Zagyva Tiszával, Dőledező véres falakat hömpölyget alá, bús Tűköre a várnak, melyből fél tornyok, elomlott

Várkapuk, és paloták néznek bele puszta tetővel. Itt mikoron Nyárit vendég katonái magára Hagyva kibujdostak, keseredten utánok elindúlt, De hogy az ösvényről még egyszer visszatekintett

S tárt kapuit, s az erős falakat szemlélte vivatlan, Nem mehetett tova, megfordult, mert sir vala lelke Ennyi gyalázattól. Betevé csikorogva vitorlás Szárnyait a kapunak, s harcolva rogyott le tövénél.

Társai két négyen voltak vele ütközetállók. Itt most a szerecsen Menethám bontatja virágos Sátorait, s Kámber, mint egy domb, fölveti vállát, S a Tisza árja elől henye népét kergeti tőrrel.

Mert mikor a Tisza Zagyvához közelíte s az eldőlt Szolnokot ott látá, s alvó törökökre ragyogni A szomorú holdat, háborgani kezde magában, S lassu moraj hangján társához szóla imígyen:

Hát ezek itt e gyilkos orok, s hitszegve vitézlők, Nyugtokat itt leljék-e közel szép partokon alván? Vajmi igen rút népek ezek, szoknyába borított Férfiak, elbőszűlt fene állatok emberi képpel.

Jer! ha nem ölhetjük, legalább pusztítsuk el innen, Hogy soha partunkon békével alunni ne merjen Eb török, és lovait vizeinkből félve itassa. Szóla, s legott nagy hullámok fordultak öléből,

Meghaladá partját, és a Zagyvába kicsapván Mormola, mint ridegen bolygó bika mormol az éjben. Zagyva is agg Mátrát szilajúl elhagyva, csikóként Nyargala szét mezején mindkét partjának, özön lett

A lapokon, s a dombok alát mosogatta futó hab. Első, kit gyülevész árjával fölvere Zagyva, Agg Ulemán volt a tengermelléki hadakkal. Régi vitéz, de szerencsétlen sokszorta csatáin.

Ez legelől nagy erős néppel megszállta Temesvárt, Két bajnok fiait ott ölte meg ifju Losonczi, És sok ezer népét: maga bajjal futhata, gyöngyös Sátora ott veszvén s füstös tíz ágyu körötte.

Akire dévajon a hajdúk ily éneket irtak: „Elszalad agg Ulemán, szoknyáját hagyja Temesnél, Jő, s neki hajt Kampó, futtában döngeti hátát.” Mostan is álmából legelőbb ezt verte ki Zagyva,

S amint kontytalanúl szaladott, víz mosta bokáit. Lóra kapott s így is folyvást kísérgeti Zagyva, Mint szaladó gyermek nyomait kíséri maró eb; Végre szabadra megyen, de levert sok sátora benn vész,

S lustosan áll maga, nézi hadát, mint gázol az árban, Megszabadult mének mint rugják a vizet és a Sátor ezüstholdját marakodva hogy űzi halezred. Ezt látván megtépi haját, megtépi szakállát,

S szórja nagy ég ellen, míg ajka keservesen így szól: „Allah! te lásd, hogy nem méltatlan tépem az őszűlt Agg fejet, és van okom hozzád fölnyujtani fürtét, Mert te tevéd ősszé, s hagyod elpusztulni bajokban.

És soha áldásod nyugalommal nem vala rajtam, De mikor épülnék, csuffá teve s agg nyomorúvá, Hogy soha vén Ulemán téged ne imádjon örömmel, És te azért bűntesd végetlen végig az élet

Napjaiban, mig utóbb elvész, s nem tudja, miért élt.” Most valamintha setét távolban látna jövendőt, Monda tovább: „ti is, akik még itt vagytok, örülni Nem fogtok, de megösmeritek hadakozva Egernél,

Hogy viadaltoknak nem örökké rabja szerencse. Sok török ott a harc mezejét keseredve harapja, S rajta pogány magyarok nevetéssel híznak Egerben.” Aki Szöged szép várában tartotta lakását,

S most itt zagyva elől könnyű népével iramlék, Hogy fele száguldott, a zordon Musztafa hallá Agg Ulemán szavait, s méreggel szól vala hozzá: „Hát te miben vajudol, te szakállas vén dada? Jobb-e

Kérgesedett száddal cudarúl káromlanod Alláht, S szólni jövendőket hadainkra tudatlan eszedből, Mint hínod, s vinned nyomorúlt népedre segédet? Vagy hallgass, vagy ezen szomjas nagy dárda megissza

Véredet és nem lesz szavadon túl semmi jövendőd.” Így szólt a zordon, dárdáját rázva fejénél. De nem az ősz volt az, kinek ilyent szólni lehessen Kártalanúl; panaszát tüstént elvágta haragja,

Bagdadi jó kardját kivoná vizes oldala mellől, És nem szólt, de suhogva fütyölt jó kardja kezében. Musztafa dárdáját ketté osztotta derékon, S pozdorjára töré pajzsát utat ütve szivéhez.

Akkor azért nagy üvöltéssel harc támada köztök. Csak bajosan, tompult dárdával hány vala ellent Musztafa, s éktelenűl tajtékzott ajka dühében. Most vala, hogy Menethám, s Kámber fölijedtek az ártól,

És ki fölebb állott, Hanivár, a nándori hadfő. Hol Salamon hajdan diadalmát véresen ülte, És Hunyad ősze világrontó császárra csatázván Hármasan a gyászos Várnáért állta boszúját;

Hol végnapja előtt, még mint hadak istene, fénylő Holdakon, és törökök testhalmán gázola véres Lábaival, s a nagy Mahomednek látta futását, S látta, szeméből a jász ifjú vesszeje mint függ

S mint viszi szörnyü hadát tábortalan, űzve magyartól. A sor aláfordult, isten-büntette magyarnak Ennyi dicsőségek mezejéről futnia kellett. Most török állta helyét, s Hanivár leve Nándoron urrá

S tízszer ezer buzogányt rendíte hatalma csatákon. Hogy most eljöve, hős karját csókolva tizenkét Hölgyei sírtanak a gyönyör-álmu teremben utána, Mind ifjak, mind most fakadó rózsái keletnek,

Oly deliek, szemök oly égő a barna hajaknak Árnyaiban, hogy kín választást tenni közöttük. Mindezek, a szerelem tündérei, sírtak utána. Mert nemes és hős volt s oly szép, oly büszke mosolygó

Ifjúságában; de nyugalmat nem tuda tűrni. Mint elrázza szelek keltén a vad fa virágát, Úgy hadak indulván Hanivár elrázta virágát Élete fájának, a szép ifjúi szerelmet,

Harcba rohant s ragyogó hírnek kapdosta sugárát. Itt telepedve nyugott most ő a Zagyva-toroknál, S mint egyebek, nem alutta el a szép hajnal aranynál Kedvesb látását, de korán őrt járni megindúlt.

Még csak alig ment, halk moraját hallotta Tiszának. S Zagyva zsibongását; hadait fölverte legottan, És valamerre rohant, pajzsát csöngette vasával. Hogy pedig agg Ulemán viadalmát látta, s dühöngő

Musztafa romlását, odavert villogva közökbe, És azok elválván, ily szózatot ejt vala bölcsen: „Mely szégyen, törökök! mi veszettség rontani egymást, Mely nem is emberi düh? s te az ősz fürt téli havában

Agg Ulemán bajtárs, s nem gyermek Musztafa! ketten Keltek-e ily hevesen seregek láttára csatázni? Váljatok el! vagy azon holdat, mely pajzsotokon van, Vessétek tova, s menjetek a vészlelkü magyarhoz,

Mert ott visszavonás, s egymás rontása kelendők.” Végezi, s mindketten szégyennel visszavonulnak. Hallgat még Ulemán; de sebet visz Musztafa mellén, S véresen amint megy, mindkettőjökre boszúját

Eskvén, elkeverűl szaladó népébe setéten. Agg Ulemán pedig ifjabbnak nem tűrve parancsát Elszalad, és népét vizeken nyargalva halássza. Nagy bajosan gázolnak azok; de közöttük ijedve

Száll rohanó ménen fátyoltalan a gyönyörű lány, Leila, és Ulemán! Ulemán! rebeg ajka. Örömmel Omlik elébe az ősz; de világtól féltve s szemektől, A sátorba legott elrejti. Haszontalan! őt már

Meglátá Hanivár s fel fogja keresni, ha gyöngyűl A tengerbe vesz is, Hanivár kész lenni buvárrá; Most megy azonban elébb s készűl tovakelni hadával. Így kik part hosszatt nyugovának, kába zavarban

Futnak ölő ártól; de belebb is üvöltve kikelnek A hadak, és Amhát áll tábort óva közöttük. Bő ruha hullámlik válláról, s vérmezejében Gazdag arany hímek képeznek sok habu tengert,

S fegyvereket sarkain koszorúval kötve bokorra. Nyuszt süvegén kolcsagtollát forgatja futó szél, És forgatja fején szerecsenföld szülte lovának, Mely ha rohan, lábát a szem nem győzi követni

Gyors rohanásában, de nyugottan, s jámboron áll most Mint lekötött szélvész, s lángszellőt fúdogal orrán. A magas Amhát űl sok gyöngy foglalta nyeregben, És vele lóháton seregek nagy gondja együtt űl.

Száz aga száguld el, nyargal vissza körébe; Mint sugarak járnak siető szolgái: ragyogva Áll maga naptűzként, s szeme a táborra világít, Gyémántos botját komoran nyugtatja kezében,

S amint szertetekint hatalommal, barna szakálla Göndören elterjedt bokrával lengedez állán. Csendes ez, és okosabb, mint bátor, csak sokasága Adja bizottságát, és rejtett szikra szivében

A hadi tűz, melyet ha kifejt baj acéla belőle, Mennél mélyebben nyugovék, leszen annyival ártóbb: Sok szerecsent, sok szörnyü tatárt puzdrával öveztet, És legtöbb törököt hurcolt ez szerte magával,

S számtalan ágyúkat, ki alatt föld renge, ha mozdúlt S a patak elfogya, míg lovait megitatta vizéből. Most, hogy az ár hadait megháborgatta, parancsát Százfele hordották gyors száguldói, s azonnal

Rend lön az elbomlott seregek közt, s biztos egyesség. Szemközt a várból haloványan, mint egy ijesztő Jött Ali szürke lován, s nagy száraz termete látszék, Mint valamely csontváz bőrrel beborítva, szemében

Régi kegyetlenség, s a káröröm űle borongva. Ezt iszonyú kezek a gyermekség tiszta korában Féfiuságából kivevén, hogy lenne nem ártó Őre szeméremnek, benn a sok hölgyü teremben

Tarták szűtlenűl, gyönyörök forrási előtt ott Áll vala vágy nélkűl sanyarún az időtelen aggság. Őt a mindennél epedőbb lángajku sohajtás, A hóhalmok alatt lobogó szív titkos ütése,

S csillagok, a legszebb hölgynek mosolyogva szeméből, Hasztalan ingerlék: szerelemtelen, életutálva, Ifjúság nélkűl lőn a vad gyermek öreggé. Minden tettei közt volt gyilkossága legelső:

Szép Szelim, a nyomorúlt Fatimét ment látni utószor, Kit vén apja hideg kebelén hervaszta, fiának Pusztítván örökét. Siralommal csókot egyíte Már búcsúzva Szelim, mikor őt e szolga megölte,

S gőzölgő vérét az apának vitte be tőrén. Onnan elébb kelvén e szörnyeteg a hadak által Naggyá, s népsanyarás által lön rettenetessé. Benne vitézséget kivevén jó nem vala semmi,

De minden gonoszok fészkeltek, régi dühének Tárgya kereszténység, hitnépe rabeszközi voltak; S ily fene ült a szép ország szívében, ez ontá Visszavonó magyarok vérét huszonötször ezerrel.

Ez valahányszor alászállott villogva Budáról, Sok kővár, sok erős véghely pusztúla hadától. Most, mert Nyári sebét viselé még balkeze, s legjobb Tiz lovagát kapunál ugyanannak elölte csapása,

Hogy legalább üresült falain tölthesse boszúját, Elrontá azokat, s így jött ki belőle nyugottan. Mint gonoszok lelkét kíséri pokolbeli őreb, Úgy ezen ördög után jöttek Veli, s a dühös Arszlán,

Az buzogányt, ez pörgetvén félholdu szekercét. Ennél még dühösebb embert nem szűle török nő. Nem bátran, de vakon rohan ez mindenha veszélybe, Mert dühital gőzölg ajakán, s rejtekben ivott bor.

Ily kísérőkkel hogy elért Ali, szóla legottan Sokhadas Amháthoz, csak alig tisztelve hatalmát: „Amhát! a hadakat még meddig hagyjuk epedni, S e két ronda folyam fertőjét nyelni csatátlan?

Vagy tán azt vártuk, hogy mint gyámoltalan ürgét Tábori fészkünkből árvíz öntsön ki! kiöntött, Gázoltuk fövenyét; jertek, rázzuk le Egernél, És a redves akolt, fogadom, tele rázzuk iszappal!

Harci tanács kell még? kelten keljünk tova, s győztünk.” Így Ali büszke bizottsággal szólal vala, hozzá Csak röviden nehezűlt szűből így válaszol Amhát: „Menj tova jó Ali! s bár ne siess károddal, ohajtom,

Majd megyek én is utóbb s tőled, ha beférkezel addig, Szállást és biztos nyugodalmat kérek Egerben.” Végezi s elfordúl, de vadan mosolyodva utána Néz Ali, s megmozdúl kérges markában acéla

Így az egész tábor követet sem várva megindúl Lassan, s végtelenűl. Hangos dobogása halottak Országába lehat, s zörejétől visszanyög a menny. Hajnal emelkedik, a viadalmak hajnala: vérszín

Váltja pirosságát, szellője halotti sohajtás, S harmat gyöngye helyett párolgó vért iszik a fű. Sasfiak indultak ki sötét éjfélben Egerből, Zoltai, s ifju Pető, s hű társok Figedi, nyolcvan

Kísérőikkel, buzogányát vitte közöttök Gergely is, és Izsaszeg berkén lappang vala lesben. Erre kalóz törökök, mint terjed híre, jövendők, És ezeket várák békétlen az egri vitézek.

Megjöttek, s ím a dobogást, mely zajtalan éjben Elhangzott egyedűl, rendítő harci süvöltés Nyomja el, és ropogó fegyver zendíti föl a zajt, Első, aki magát láttatja vitézivel, Arszlán,

Aki nagy eldődink sírján gázolva, Fehérvárt Bírja lakásáúl. Rettentő látni: oroszlán Fekszi kemény vállát, s kerekes pajzsára hasonló Bőrt vona, s bojtjaival környül foglalta szegélyét.

Még patyolatján is, mint címert, hordoz oroszlánt Szép remekűl kiemelt művel tűzöttet aranyból. Útja körűl meggyúlt ágat tíz ifju lobogtat. Ez jöve ötször ezer buzogányt indítva magával,

Oly botorúl, hogy majd éjente berontson Egerbe, S győztösen Amhátnak seregét szemlélje faláról. Őt kísérte Omár, nem tudva, nem űzve, hová megy, S hétszázan mentek dárdás katonái nyomában.

Sorsa makacs lóként viszi őt zabolátlan erővel, Mint fáradt lovagot, s fásultat ezernyi csapástól. Nem mutat ez ragyogó címert pályázva mezőben, Nem gyöngyös boglárt. Mint szíve, ruhája is éjszin,

S barna zománcok alatt jó fegyvere rejti világát. Mindezek elhaladák a lesben ülőket, előttök Sátorokat vervén. Végűl mint gyászfa lehajtott Fővel csak maga nem nyughatván annyi ezer közt,

Álla Omár, s tépett lelkének részei, ilyen Gondolatok verték hajdanta kivánatos álmát: „Csalfa szerencse! miért rettegjen téged Omár még? Könnyü remény szárnyán botorúl hova törjön utánad?

Elhagytad, hölgyül fogadá a bánatot, a bút, Ágyasa lett a bűn, s minden kínjával az inség, S vad kétségbeesés szántá el lángos ekével Élete szép mezejét: sivatag most, s az lesz örökké,

Mert a boldogság ki van irtva belőle gyököstűl. Még mivel áldhatnád? ha nem, ami vasában is itt van, S nyugszik erőtelenűl, a rejtett arcu halállal? Vagy mivel árthatnál letiport lelkének ezentúl,

Mint örökre nyugott, a már nem szörnyü halállal? Hír, s te az életnek gyémánt koszorúja, dicsőség! A nemes ifjúnak hajdan kedvezve mosolygók, Ah mindenre mosolyghattok még, csak nem Omárra,

Szégyene halmain áll, nem nézhet vissza reátok: S Ída, magas mennynek hódító képe imént, most Hamvadozó csillag, haj! annyiszor égbe kiáltott, S megsiratott Ídám, mért kellett téged Omárnak

Látnia, s láttodon a kőszívnek lángba borulni? Nem mondhatja tovább: álmodjál szépen Omárról, Mert te nem ösmered e gyűlölt nevet, a pokol és e Társai ösmerik őt, átokkal mondja hazája.

A haza is, hah! a belső lángokban evődő, Hamvai közt átkoz, mert vérzett szíve kezemtől, S pusztítás által lettem szép földein urrá. - Ím hogyan elvesztem! de tovább e bűn sora nem megy.

Aki legelső jön, s rám azt ordítja: ,,magyart ölj’’, Azt ölöm el, s vele mindeneket, kik utána jövendők. Akkor tán ismét Haidor lesz bűnös Omárból, Isten is, aki elől bujdostam hasztalan eddig,

Tán mikor elveszek így meg nem könnyezve, felejti, Hogy voltam, s nem kér rettentő számot ügyemről.” Így szive zajdulván, omlott bús gondja Omárnak, Mint rideg öblökből omlik dagadozva setét ár.

Szerte pedig bomlott csapatok telepedtek, az éjet S csendes csillagokat keltvén sokféle robajjal. De hogyan esti madár kirepűl suttogva, jövének Titkon az öldöklők, s ki előbb mint Zoltai? Tízen

Tűz mellett ültek vacsoránál barna pogányok. Őket egy ugrással száguldó Csillag elérte, Másodszorta szökék s nyilként elszállva fölöttük A legszélsőnek velejét vas lába kidönté.

Zoltai akkor egész hatalommal fordula rájok, S mint gyermek kezitől elhullnak az őszi bogácsok, Úgy ez előtt az egész csapat itt elhull vala szörnyen. Megy tova, s már Figedit harcban szemléli hadával,

S mint két ágra szakadt villám, most ketten omolnak Kárral, erőszakkal; százanként hajtanak embert, S a fölijedt tábort némán gyilkolva hasítják. Oldalt éri Pető a fegyverhányva futókat,

S mint érett almát, szedi őket rendre dsidával, Negyven régi huszár szabdal mellette haraggal. Csorda gyanánt így a tábor nagy része tömötten Fut, hol mindeddig meg nem mozdulva halálként

Nyugszanak a hajdúk hademésztő Bornemiszával. Ott ezek a szaladó tábort cső végire várván Mind egyszerre vasat nyomnak. Csattogva okádja A megütött sárkány haragos szikráit, utána

Kétszáz villámlás rettenti az éjet, az öblös Érctorok elbődül, s ropogással szórja tekéit: És elmennek azok, kisded szolgái halálnak, Mint tolvaj denevér, szaladó törökökre rohanván.

Sok ki imént ízes falatok közt válogató volt, Most keserű ónt nyel, s fogait bő vérrel okádja. Sok nem renyhe karok lesznek rest, csonka darabbá, Legragyogóbb szemek a kialutt fényeknek ürévé.

Még a férfierő roppant épűlete, a mell, S a vasümög sem elég veszedelmet tiltani: hullnak Bajnokok, és rohanó paripák; sok lótalan ember Vész el iramlók közt, sok uratlan ló viszi nyergét

Dísztelenűl, s szomorú sívással nyargal előre. Míg ezek így vesznek, már Zoltai messze behatva Visszavivókkal küzd Arszlánnak sátora környűl. Már kópjája kiszállt, mint gyors hű szolga, kezéből

Elmene vérszomjas tőrével alaptalan útán S Arszlán apródját nyakszirt a tűzbe szegezte. De szilajon fölkelt égő dühödéssel Oroszlán, S négy bajnok szerecsen kelt föl vele, lélekijesztők

Ördögi képeikkel, mikor ülnek az éji tüzeknél, Dúló szörnyetegek, s az enyészet szelleti harcban. Mindezek a szaladók útát rémítve elállták, S köztök az öldöklőbb Arszlán így harsoga messze:

„Gyáva hitetlen nép! hova futtok nyúlszivek innen? Tolvaj ebek jöttek, nem bátor hősök Egerből. Álljatok el, mert e vérbíboros élü szekerce Még annyit megemészt, amennyi szaladni tudó van.

Álljatok el ti hitetlen ebek! én aki fut, annak Testét e vassal, lelkét átokkal ölöm meg.” Így szólt, s egyszersmind zászlót hordozva balában, Ölt az iramlók közt, szerecsen négy bajnoki víttak

Más helyen a szaladók réműltségével, előttök Kopjákat hányván; de merész rohanással az űzők Rendeit is bontják, s győztös magyarokba merítvén Kardjokat, a diadal dölyfét rettegni tanítják.

Mint hegyről lefutó nehezével az áradat omlik, S gátja találkozván, nagy zajjal visszatorúlva A sikot, és a hátrahagyott hegyhátat elönti: Úgy itt a szaladók vas gátat lelve halálban,

Összesivalkodnak, s amelyen ijedve futának, A harcnak mezejét küzdő sokasággal elöntik. S már a visszaütők, s az ölésben lankadozók közt Nincsen egyenlőség. Egyedűl áll közbeszorúlva

Zoltai százak előtt. Vért sírva vitézi szivében Hasztalanúl tör utána Pető, gyors Figedi testén Hasztalanúl viszi annyi sebét társának utána, És töri dárdáját; vassá merevedve megállnak

A törökök, s holtak tetemén harcolnak az élők. Zoltai áll egyedűl, s már nincs húsz ölnyi szabad tér, Melynek erős kézzel, s elszánt hideg állapodással Még ura: szerte körül dárdákkal borzadoz a föld,

S hangzik ölő gömbnek szomorú suhogása fülében. Most hasad a hajnal, szomorún meggyújtja világát, Kénytelen a beszorult küzdőt árulni pogánynak. A tér megrövidűl. Kis látköre rettenet, és vész.

Mindennél rettentőbben a négy szerecsennek Látja nyomúlását; de magát is véres Oroszlánt Látja megállított népével visszarohanni. Még csak jó szive, és röpülő kopjái segítik.

A végsőt löki most, s már a szerecsennek agyában Reszket az, és velejét megfúrva lehúzza magával. Esve is oly iszonyún ott fetreng Afrika hőse, S végső vágással dúlt földbe meríti le tőrét.

Annyival ádázban megbúsúlt társai jőnek, S véres Oroszlánnak hangzik riadása közöttük. Zoltaival szomorún foroga pályája-fogyott mén S reszket ülőjének veszedelmén mindenik íze.

Másodszor ropog a kétszáz érc öble azonban, S a romlás kapuján Gergely katonái betörnek! Mint ugyanannyi halál, órjásként gázol, öl és űz A fene hajdúság. De magányosan annyi ezer közt

Kürtszava így hallik hademésztő Bornemiszának: „Zoltai! megjövök,” és legelűl ott terme bajánál. Vasruha volt testén, s léptében messze csörömpölt. Mint kapuval, látszott paizsával menni, födötten,

S mordályos buzogányt forgat vala jobbja vigyázva. És valahányszor ütött, egy mordály sűle ki benne, S ellenségi közé magvát hintette halálnak. Most is nem mene ő fegyvert mutogatni bolondúl,

De hamar a három szerecsennek elállva rohantát Közbecsapott. Pillantat alatt mint rongyot eloszták Pajzsát a rohanók, s vas testén csönge acélok. Ő pedig a vas alatt bátran közelítve az elsőt

Mellben üté, s buzogánya fején kisüvöltve nehéz ón. Attól a szerecsen némán fordúla hanyattá, S általütött torkán elakadt a szóval az élet. Társai elhűltek, s önkényt hátrál vala lábok.

Még négyszer dördült Gergely buzogánya közöttük, S annyiszor emberölő csőből kiröpültek az ónok, Hasztalanúl verték csorbává kardjokat: ők is Nagy sebben vesztek hademésztő Bornemiszától.

Arszlán ví vala még, de mikor pattogva előtte Rengett a buzogány, megrémült szíve felejté A dühöt, elszaladott, s mentségét bizta lovára. Kétszer fordult meg botorúl kísértve szerencsét,

Annyiszor űzte setét Gergely, mint éjjeli felhő A lemenő holdat, s buzogányát rázta nyomában. Mint szabadúlt súlyom, száguldott Zoltai, szerte Dúla Pető, s Figedit megölöttek vére borítá.

A hajdúk pedig ordítván a könnyű huszárral Versent futva, futó törököt gázoltak az erdőn. Csak maga harctalanúl nyugodott hős karja Omárnak, S mint ezelőtt, kardját most nem festette magyar vér.

Mint álom folya el tündér ragyogásu patakban Szép kora lelke előtt, és a haza, mint becses ősz rom Múlt nagyság mezején, szomorún vonzotta magához. Már seregét elhagyva futott, amerre magyarnak

Büszke kiáltását hallá, de nem érhete véget. A szaladó Arszlán tőrrel megszúrta derékon, S amint barna lován látá elhajlani, monda: „Gyáva eb, itt vessz el, te hitünk tapodója, te voltál,

Aki miatt szaladunk, de maradj el örökre neveddel S itt megemésszenek a farkasnak kölykei téged.” Szóla, s vitézségét itt hagyva hitetlen Omáron, Vitte gyalázatját a száz seregeknek elébe.

Hátrahagyott kincsét sisakokkal marcona hajduk, Gyors lovagok mérték egymásra. Pető nyere sátort Gazdag arany gombbal, sisakot nyere Figedi fénylőt Gyöngyös ezüst műből, gyémántos sztambuli forgót

Zoltai, legragyogóbb diadalt pedig a hademésztő Bornemisza, s ez volt a dísznek tolla sisakján. Visszasiettek, s ím, amint mennének, az elhullt Testek halma közűl ily szózat hangzik előttök:

„El ne tiporjatok, oh diadalmas bajnokok! engem; Nem kérek sokat, az minden kérelme szivemnek: Hogy ha keresztények, ha magyar név hívei vagytok, Hagyjatok elmennem veletek, s meghalnom Egerben.”

Szóla, s nehéz derekát támasztá gyenge kezekkel. Mind bámúlva körűlállták, és szánakozással, Mert idegen szájból, mint vélték, oly hatalommal, Oly tisztán hangzott sziveikhez az ősi magyar szó:

Pajzsaikon viték, a sors-üldözte Omár volt. Szép halovány ifjú nyugovék a nem puha ágyon, Álma borongó volt, az aléló szellemek álma. De büszkén kis Eger kapuján bemenének az ádáz

Férfiak, elragadott zászlókkal díszesek; a ló Délcegben robogott diadalmas urának alatta. Sok bíbort, sok rézüngöt hurcol vala testén, S drága török fegyvert, s elszabdalt párduci hátat.

Volt ki magas dárdán nagy barna szakállu töröknek Vitte fejét szörnyen, s mutogatta az egri falak közt. Rab törököt pedig egy sem vitt, mert akit elért a Harc keze, általadá az örök nem-létnek ölébe.

Fölségben delel a nap, az éj munkái setétek, Mint maga, feltünnek borzasztó fényben előtte. Jő Ali, s látja futó seregével véres Oroszlánt, Jő tova, s gyászba borult Izsaszegnek eléri határit.

Léptenként, mint aki kevély álmában ölelte Vágyai célát, s most visszás képekbe ütődik, Meg-megakad, s a romlásnak mezejében imígy szól: „Mennyi vitéz hever itt, te öröklő Allah! ha ennyi

Kár nem elég egy vár elfoglaltára törökből, Én soha hű szolgád ne legyek, s te, nem istene, zordon Öldöklője vagy a népnek, mely holdodat őrzi. S bár csak egyet látnék, egy sincs magyar annyi török közt.

Akik egyébkor váraikban reszkettek előttem, Így harcolnak-e most? de nem is kell kétlenem: a várt Csak vendég katonák, soha el nem hagyta magyar még. S itt magyarok vannak, harc által veszni kivánók.

Mint mond majd Amhát? de ne mondjon semmit! Egernél Lássa, hogyan pusztúl, ki Alit haragítja fejére.” Balgatagúl így szólt, s tovaszállt a vér mezejéről. Jött ezután nagy végtelenűl a sokhadas Amhát,

És ez is a romlás mezején így szóla megállván: „Vaj! mi hamis szó volt, mely engem idéze Egerhez. Itt nem azok laknak, kik harc hírére futókká, S várokat elhagyván tengőkké váljanak erdőn.

Itt sasok, és az ölő viadal vad párduci laknak, Rettentők, mint őseleik Nándornak alatta, Kiktől holdunknak vérrel be van írva világa. Rajta! tovább Amhát, itt nem jó késni sokáig,

Gyászt lehel e térség, minden szellője sohajtás. Bár, kik Egert lakják, mind elpusztulnak erőmtől: Annyi alig veszhet, mint itt már elvesze bennünk.” Szóla, s nagyon szomorodva tovább elszálla hadaival.

Költözik a sok nép, mérföldek nyögnek alatta, Maklárt, s szép Tihamér völgyét gázolja török mén. Éjszakról, hol az ősz István kipihenve, gyönyörrel Nézte kelő várát, fészkét sok bajnak azontúl.

Hol szép régi nevét hosszan fenntartja Királyszék, Ott is most patyolat süvegét mutogatja pogány fő, És sok erős bialok hurcolnak durva tarackot, S zörgő vaskereken feketés pokolöblü szakállast.

Szerte pedig mind Almagyarig, s Felnémeti dombos Földeig a zászlók, s kopják lobogói mozognak. Közben idomtalanúl a harc réz torkai, kürtök Rengetik a levegőt harsány szavaikkal, ezer síp

Küldi süvöltését, perel a dob, csattog az érctál, S örvényez fülütő zajolással az összeveszett hang. Mint tenger, mely hullámlik, s nem háborog immár: Úgy telepedvén a tábor nagy teste, helyenként

Még mozog, és nyugtát csapatok lebegési zavarják. Fenn Ali, mint felhő, völgyekben táboroz Amhát, Oly fölösen, hogy Egert könnyen vállokra kerítvén Bajnoki, mint morzsát, ragyogó Sztambulba vihetnék.

Oh Eger! a sziklák nem tesznek téged erőssé, Minden erőd a bátorság, mely hős fiaidban, Mint az örök gyémánt ragyog, és nem retteg időtől. Tárt kapukon jár még a bízott lelkü magyarság,

Hord eleséget föl, vizet is tömlőkben Egerből, S gúnnyal itatja lovát a száz seregeknek előtte. Ég Hanivár, Kámber dárdáját rágja dühében, Cseltől tart Amhát: rohanásokat ója tilalma.

Így szabadon szállítja Dobó a várba hatalmát, A várast pedig égeti, és rombolja, hogy abban Várvédők ellen ne lehessen fészke töröknek. A tűzpor harsogva dobál sziklákat az égre:

Dőlnek az oszlopok, a tér utcák házai földdel Lesznek egyenlővé. Szép hold felhozza világát, S romja fölött áll meg szomorú ragyogással az éjben. Nyugszanak: a vár és várnak környéke halállal

Teljesen, a békét ölelik még alva, borongó Álomban, melyet fel fog dörrenteni a harc, S tűnetiből órjás képét alkotni veszélynek. Éjszaki vársarkon terem áll a föld kebelében

Mélyen, erőszak elől eltéve falaknak alája, Ablakain csendes szellő suttog be, s az elzárt Lelkekhez tisztább levegőjét hordja az égnek. Ott nyomos éjben erőtlen fény rezgésinél csend

S nyúgalom űl a megsebesűlt ágyára, s körötte Írt kegyes angyalként elegyít az aranyhaju szépség. Ott kínlódik Omár nagy sebben, mint letörött ág, Már csak alig függvén a létnek örök tövü fáján.

Élete még egy vágy, egy láng-forralta sohajtás, Mely ha nehéz búval kiszakad végtére szivéből, Megszünik, és a lány többé nem hallja nyögését. Ott tíz más sebesült keres írt testére, s bajában

Szomju tekintettel minden mozgásra figyelmez, S ím ajtó nyilik. Ída, Dalár borzadva köszöntik A szomorú csendet; két líliom ég kezeikben, Két hószínü szövétnek. Az éj mint elfut az ékes

Hajnal előtt, a barna homály úgy oszlik előttök, És szépségök előtt. Kebelét föltárja setétség, S a nyavalyások előtünnek sorvadtan ijesztők Marcona képeikkel. Kitünik fekvése Omárnak,

Amint elfordulva fejét karjára nyugatja, S forróságában szavakat rebeg ajka: koronként Tépi pogány mezeit, s látszik harcolni magával. Ott társát szólítja Dalár, s így ejti beszédét:

„Nénike! nézdsze pogány török ott mint szenved az ágyon, Vedd oltalmad alá: én félek tőle, szegénytől, Oh pedig olyan igen sajnálom, mert idegenben Itt egyedűl vagyon, és nincs aki kesergene rajta.

Nem fog ez ölni magyart, de veszen kebelébe tanácsot Végtelen istentől, s megtér gyógyúlva hitünkre. Menj te azért s lásd el, magam addig odább megyek, és e Némberiekkel az ételeket sebeseknek elosztom.”

És elmentenek. Ída legott fordúla Omárhoz. Összetalálkoztak, s mi nem úgy mint egykor az első Lángokban, szemeik, nehezek most régi keservtől, S a szakadott szív éjével terhelve borongók.

Egykor szép szemeik sugaraiból szőve szivárvány, A kegyelem hida volt közös érzelmöknek az ösvény, S köztök azon, mint két várnak vendégi, örökké Egymást látogatók, a vágy, a kisded örömmel,

S rózsa szeméremnek kocsiján vonakodva te jártál, Oh szerelem s sziveik teremét felváltva köszöntéd. A tündér hidat és alakit fölvonta irígyen Régi hazájok az ég, s föld kínját hagyta helyettök.

Most pillantataik, mint testvér vándorok éjben, A sivatag mezején egymást rettegve gyanítván, Végre megösmerik, és ámultan visszaijednek. Látja Omár, hogy nem boldogság, nem szerelemnek

Üdve az, ami szegény Ídát hervasztja: felejtvén Ön bajait, mély lelkéből így fejti beszédét: „Látlak-e, oh örök ég! esztendők mulva, veszendő Bús várnak közepén így látlak-e tégedet Ída?

Még csak ez egy baj volt Hiadornak hátra ezerből, Hogy te is annyira légy, mint ő boldogtalan! Oh ez Arc, ezen elfáradt szem mást olvastat eszemmel, Mint mikor elmenvén kétség nyila ége agyamban,

Akkor utánam kín s a féltés ördöge súgá: ,,Fuss Hiador! boldog nélkűled is Ída’’ s futottam, Mint kit az áradat űz, s kebelében hordja kigyóit. És mikoron Hiador romjából lettem Omárra,

S vérzettem törökért magyar ellen az ütközetekben, Akkor is ördögeim súgák, hogy vesszek örökre: ,,Jaj neked! Ída hitét még egy csók várja, csak egy még, Megvan! s esküiben Hiadornak nincs neve többé.’’

Mind ily gondolatok kergettek, mint vadat a vad, Ártóbban dúlt, hogy lakodat földúlja, acélom. Nem lele, megfáradt a bűnben lelkem: epedtem, Hogy boldogságod közepett még lássalak egyszer;

Hogy csak egy elszakadott sugarát felfogjam elorzott Üdvömnek, csak egy eltévedt pillantat utószor Öntse beéjjeledett létem vadonába világát Szép szemeidből, szép szemeidnek gazdag egéből.

S ah hol vannak azok? mi kegyetlen bú üte pártot Ellened? ifjú kellemidet mely bánat orozza? S mely, mint játszi madár dallal kele szíved eréből, Ah hova lett szépségedtől az előbbi vidámság?

Gyöngyei villognak bús láng-forralta szemednek; Nem szólasz: rózsás partokból, Ída, mi tette Sírrá ajkaidat, hogy némán, zárva találja Haldokló Hiador, s bucsuját ne vehesse belőlök?

Ezt nem idő, három rövid év ezt nem teszi: perc az A boldogságnak; de maró bánatnak örökség, És neked is, nekem is, sok bajt tűrőknek, örökség! Oh az egész természetben nincs semmi örömhang,

Nincsen erő többé, mely engem tenne vidámmá. Mert te is, életem és gyönyöröm szép mennye, borongasz, S boldogságodból nincs ami leszállana hozzám.” Szóla, reá fájdalmaiból így válaszol Ída:

„Mit mondál Hiador, kiszakadt jobb része szivemnek, Mit mondál te nekem, vígyáztalan, oh ne riaszd föl Alvó bánatimat, boldogtalan Ída nyugalmát. Elmentél, törökért folyt bajnoki véred: az ég is

Úgy engedjen meg, mint én kedveltelek, és most, Bár keserítetted, nem tud vádolni szerelmem. Nem, Hiador, Ídát nem örömnek hagytad ölében. Kérlelhetlen apám letörölte az élet egéről

A szép csillagirást: neveinknek fénykoszorúját, S klastromi üszkökkel bús vár leve éji lakásom. Mint nem örülhettem, mint nem vala hajnalom, és a Fájdalom ölyve sebes szivemet mint tépte, ne kérdezd.

Kértelek, elhangzott panaszom vén falhoz ütődék S szentek szobraihoz; minden kő halla zokogni, Csak nem az ég: attól nem jött valahára segédem. Oh ne keress szemeimben eget, ne keresd az elomlott

Kellemek árnyékát; amint vala, s most vagyon, Ídát Össze ne mérd; mert semmibe dől kétszerte reményed. Egy van örömkor az életben, szép rózsa napokból A kéj árja körűl koszorúvá fonva. Vidáman

Mint búvár, megy az ifjúság közepette. Jaj annak, Aki nem örvend itt, s szilajúl elhányja virágát. Mink nem örűlhettünk; te futottál csalfa gyanúból, Engem elért darabos pályán a sors keze. Még egy

Kincsem, az elhamvadt szerelem szikrája: setéten Űl lelkem mellette, s fölül tündér suhogással A bús emlekezet gyász fája lebegteti fodrát. Oh Hiador! ide térj, ha kivánsz Idára találni.

Itt leled őt honn, a szomorúság puszta vidékén, Hol szép álmaiból, s a multak gyász fonalából, Mint hálót, szövi gondköltő elméje regéit A boldogságnak, s Hiadorral végzi, ha fárad.”

Még sokat és búsan szólának örömtelen éjjel A szeretők; de szivök könnyűlt a régi panasznak Szóra kerűltével. Hiador fennűle sebében, Ída köté be, s el-elszörnyedt láttára, szemében

Faggyá lett a köny, s hidegen futa végig az arcon. Elhajlott Hiador, s amint karjával utána Ída segítségűl leborúlt, elcsattana bágyadt Csókja szelíd ajakán, s ez volt búcsúja örökre.

Mintegy ijedve kapá elhamvadt gyenge világát Ída, s Dalárral az éj teremét elhagyta sietve. De Hiadort mélyebben üté Arszlánnak acéla, Mint gyógyíthatnák; érzé, hogy vége közelget,

Mindennél inkább pedig érzé régi szerelmét, Mely hogy örökre kiégjen, még fellobbana egyszer, S tiszta gyönyör lángját árasztá minden erében. Akkor az elsebesűlt Hiador fölszóla utószor:

„Elveszek ím, s nem bú, nem bánat erőszaka öl meg, Sebben sem halok, a vad Oroszlán kardja sebében: Mert azt gyenge kezek kötözék el, szánakozó szem Harmatozott le reá. Nem is aggság visz tova engem,

És nyomos esztendők; de korán ép ifju koromban, Oh szerelem, lelkem szép boldogsága! te ölsz meg. Még, ha van álom az élet után, csak egy álmot ohajtok, Egy pillantatot a nagy öröklét boldog egébe,

S látni dicső Ídát, amint szemléltem először Bútalan évében, mikor ifjú lelke szemeiben És nemes arcain, és tündöklött mindenik ízén. Ahogy először rám fordúlt nagy barna szemével

Mindkétféle szerencsének birodalma, s hogyan szűz Ajkai elhagyatott Hiadort mosolyodni taníták. Oh csak ez egy látást engedd, mindennek adója! Vesszek el aztán, tégy morzsává fergetegidben,

Tégy habütött szirtté, s ne legyen több álmom azontúl!” Így végezte szavát, és álmai jöttek, öröklők, Mint a lélek, mely végnélküli képzeletével Messze jövendőben lakot állat előre magának,

S azt minden gyönyörök seregével tészi dicsővé. Ída jön, és halovány ajakát ébreszti hiába, Társai jőnek elösmervén a régi barátot, S hült tetemét ölelik: Hiadornak nincs sebe többé,

Egy volt, a keserű élet, s azt sírja befogta. Hajnal aranykapuján a nap fejedelme kijött már, Szerte körűl a háborodott néptenger elömlék. Közben Eger, mint kis sziget áll, s néz fergetegére.

Már kapuját vendéglakként nem tárja továbbá, Mint a régi világ óriás temetői mezőben, Vagy ki magát nagy bércek alá elzárta halálra, Áll olyan komoran, s csak egy úta van: égbe sohajtás.

Túrnak egész nap az ostromlók: dél, napkelet, éjszak, S a csendes nyugat el vannak foglalva kezöktől. Százezer ásónak remeg a föld kérge vasától, S mint tündéri müvek, kis időn mély völgyei nyílnak,

S partain új dombok tolakodnak az égre: alattok Ámhát és Ali, s vén Ulemán ágyúi mozognak, És nyelik a tűzport, töltöznek barna tekékkel: Készen az üszkökkel rettentő férfiak állnak,

S a jeladást várják. Még minden nyugszik: az egymást Pusztító elemek fagyait még szikra nem oldja, S mint anya, mely karján kártévő gyermeket altat, Béke nyugalmával hordozza tekéit az ágyú.

A holló bátran siet el fészkébe, s fölöttök És Eger orma fölött nem fél költözni az esztrág. Alkonyodik; mert ily csalokat gondol vala Amhát, Nappal irányzott ágyúit hogy ürítse ki estve,

S a véletlen ütött kapukon kész népe betörjön: A szerecsen Menethám, a döntő Kámber, Oroszlán És a hírkereső Hanivár, mint vont idegű nyíl, Álltanak a résen, berohanni, ha kellene, készek.

Jel löveték, fényes gömb a maklári tetőkön, Mely egyedűl, mint szép csillag, felszálla, s tüzével A bús alkonynak szabadon szegdelte homályát. S ím egyszerre kibődültek táméntalan ágyúk

Egybecsapó felhők erejével, s a viharoknak Szörnyü hatalmával heves érceik összedörögvén, Nagy sokféle süvöltéssel kirohannak azokból A por-emelte tekék, s amint a falba harapnak,

Még tova eltévedt hangjok bömbölve, ropogva, Bujdosik a völgyben, s dörejével ijeszti az alkonyt. Távol földre szegett füllel nem nyughatik a pór. Mintha belűl a nagy földnek vas szíve dobogna,

Vagy beszorúlt órjás készülne kitörni belőle, Döngetvén gyökeres tetejét sok ezernyi ütéssel: Úgy sürüen s hosszan zendűlést tompa morajjal, S hall fojtott dörgést, nem régi csodáit az észnek.

Itt ugyan a gömbök sürüen szállongnak Egerhez, Döngenek a kapuk, a hulló kövek üldözik egymást. Látni tüzes vasnak röpülését néha közöttök. Sok mint könnyü madár, mely kél szárnyára lapályból,

Elmegyen, és akadály nélkül, megjárja nagy útát. Görbe szivárványként fest lánghidat a levegőben, S rajta halált, és tűzi veszélyt villogtat Egerre. Sok terhelt gyomrát földszint hordozza, s koronként

Megszökkenve tüzes szárnyával pázsitot éget. Majd ha kövekre botol, fölemelkedik új dühödéssel, S a remegő légen magasabban hordja hatalmát. Megszünik a dörgés, s most nyilként négy kapu ellen

Rontanak a vívók; de nem álomfészek Egervár: Ártalom, és törökök veszedelme uralkodik abban. Hosszu setét kapu áll roppant várfalnak alatta, Mely szűk torkával mind a két várra kiszolgál,

És a ki- és bemenő katonákat rejti veszélytől. Ott a két várnagy száguldván összejövének, S harci Dobóhoz imígy a bátor Mecskei szóla: „A török, úgy látszik, ki akar dörgetni Egerből.

Mit gondolsz, ha kaput tárván, a nyúgati árkon Vén Ulemánra ütök, (mert őtet láttam az úton S rendetlen hadait telepedni) de úgy hiszem istent, Hogy markába törendem az üszköt, s szürke fejére

Gyújtom az ágyúkat, s minden népére; te addig Hármasan a bőgő mozsaraknak visszafelelhetsz, S a gőgös tar üvöltését így mára elöljük.” Szóla, s tekintete úgy mutatá, hogy nem tesz üres szót,

S szól szive hírével; de merész társára lenézvén Harc ijedelme Dobó, így szóla viszontag ezekre: „Amiket itt mondál, bajtárs, noha kárral esendők, Kétem sincs, hogy tenni mered; de idő leszen erre

Másszor is, úgy hiszem; a törököt most várjuk el inkább. Szállni közel, látod, lövetinktől nem mere hozzánk. Ágyui csak távol bömbölnek, s a teke fárad Míg ideér, s belső falainkról visszacsapódik.

Forró gömbjeit is gonoszul hordozza szerencse, Hulló szikra gyanánt pislognak szerte mezőkön, S mely bejön, elfáradt testét görgetve, peméttel Kergetik asszonyaink, s nedves ponyvákkal az utcán.

Várjuk azért, ha talán haddal jőnének ezentúl, S úgy hiszem eljőnek, mert már némulnak az ágyúk, S lassu dobaj, mint tolvajoké, közelíti kapunkat. Rajta merész bajtárs! most váltsuk vissza nevünket,

S gyáva pogány rabból tegyük úrrá, rettenetessé. Most mi lövöldözzünk: Gergelynek lángkoszorúi Megnyítják az utat, melyen törökökre tekéink Hulljanak, de ha ki még eljő falainkhoz, az éltét

Mennykövező kezeink erejétől hagyja lehúnyni.” Szól vala, s hóka lovát fordítá, visszalovaglott Mecskei is, s a belvárban végzette parancsát. Úgy lőn, mint akarák, Gergely koszorúi lidércként

Elmentek haragos sugarakkal az éktelen éjben, És kitünék tekenő paizsával Kámber alakja, Amint oszlopként buzogányát rázva közelgett, S nagy lépéseivel sietett elnyelni az útat.

A rohanók minden részről rémítve kitűntek, S mindennél inkább Hanivár, a nándori hadfő, Aki elűl a vak levegőt szegdelte, s röpülvén Sárkányvérü lován dárdáját hozta Egerhez.

Tömve nyomúlt a nép s megvillana fegyvere. Mostan Lőtt koszorúi után a vár megbődüle mind négy Oldalain, s jégzáporként elszórta tekéit. Negyven rézkebelű sudaras pattant ki először,

És ugyanannyi mozsár ontotta dörögve veszéllyel Megrakodott fiait. Reng, búg, fütyöl a levegőben Sok rohanó teke, s most nem az álló kőbe csapódik, Vaskapun el nem akad; de tör, és marcangol elébe

Száguldó törököt, s mint véres száju oroszlán Megdöntött sorokon rohanását jegyzi halállal. Már az okos Menethám nem kísért csalfa szerencsét, Megfordúl, s amint sisakatlan népe között fut,

Még sokan elhullnak mellette; de ő megyen, és az Éjet, az öldöklő tűzport átkozza magában. Tébolyog és fene mérgében fú lángot Oroszlán, Elveszté az irányt kapuhoz, s ment víni sarokra.

Ott sűrű lövet érte hadát a déli toronyból, S amint a fal alól mégsem mozdúla, keresvén A kaput, és az erős falakat dárdákkal ijesztvén, Őt forró lúggal Robogónak hölgye megönté.

Áll vala sasnőként, férjéhez szűre hasonló, Nagy deli némberi fenn, nevezék őt Zondorilának. Ez csak imént a tűzgömböt kergetve merészen Járta Eger közepét, most fenn várszegleten állván,

A dühödő Arszlánt addig kísérte szemével, Míg tornyához ütött. Ott arcúl érte sütő víz. Mint mely lombot az ősz első dere csap meg, azonként A török elhajlott, s hullott sürü barna szakálla,

S a bajusz, arcának legbüszkébb dísze: hogy eszmélt, Megfuta, s fél bajuszát sírván hordozta kezében. Kambert út közepén elhagyta üvöltve az új nép. Hasztalanúl vittek kapudöntő karjai szálfát:

Mecskei kopjákkal, s csővel kergette falától. Csak maga hírkereső Hanivár nem ijedve lehulló Népe fogyásától, szágulda Egerre; de nem lelt Mint várá, leomolt falakat, nem tört kaput, épen

Állt az egész oldal, s fokait mutogatta kevélyen. Akkor az ifju nehéz dárdát elsujta kezéből, Mely a cser kapuban reszketve megállt vala; nyomban Fölszólalt: „A síkra vitéz, ha vitéz van Egerben!

Jertek, hírkereső Hanivárnak mondanak engem, S Nándorba lakom én: ki vivand meg Nándor urával?” „Másszor jó Hanivár”, hangzott le az egri falakról, „Majd ha világos lesz. Ha meguntad az életet, ordíts

Zoltait, és ez elöl szörnyebben, mintsem akarnád. Sőt valahol Hanivár terem, és képedre hasonlít, Mind az egész hadhoz kész lesz beszegődni halálnak, Annyira nem restel törököt küldözni pokolra.”

Szóla, de hős Hanivárt tíz cső ropogása ijeszté. A kilökött aranyos dárdát elhagyta boszúsan, S amint visszarohant, pajzsát hátára borítván, A kibukó holdnál suttogva repültek utána,

S messze lekísérték denevérszárnyakkal az ónok. Multanak a napok, és egy sem harc nélkül. Az ágyuk Mint pokol öblei szüntelenűl durrogtak Egerre, S vissza kemény választ eregettek kisded Egerből,

Mintha tanyát minden mennykő itt tartana, s a föld Minden fergetegét ide egy táborba vezetné, Napról napra halál veszedelmei zúgtak, alá s fel, S Maklár és Tihamér, s minden hegyek összedörögtek.

Még sokszor kapukat döngetni kijár vala Kamber; S ösmerték a váriak őt, ösmerte leginkább Nagy Robogó, ki sokat küzdött vele s hogy ne felejtse, Jelt üte holdviselő mellén dárdája hegyével.

Még sokszor ragyogó paizsát hordozta körűl a Hírkereső Hanivár, és Zoltai! Zoltai! zengett Harcszomjús ajakán. Valamerre rohant vala, őtet A mindennél szebb Leilának szép szeme nézi,

Az köte jelt balján, pirosan, mint arca, fehérlőt, Mely lobogásával nem hagyja nyugonni szerelmét. Jártak utána Pető és Figedi sólyom ikerként, El nem foghatták; de gyakorta, ha hajnalodik már,

Zoltai, és Hanivár harcolnak Egervize partján. Visszarepűl Hanivár, s hova inkább, mint Leilához, Vén Ulemán végső sugarához az édes időkből. Titkon nyitja meg a sátort, s amint belejárúl,

A mennyet s minden gyönyörét oda zárja magával. Ott legelőbb így zeng Leilának ezüst szava hozzá: „Ah te vagy, ily pusztán dísz nélkül hagyva; ki bántott Tégedet oh Hanivár? mely bajnok szaggata így meg?

Véredet arcaidon mely vad kar tette patakká? Nem harcból, de oroszlánok barlangjaiból jősz. Szörny az ijesztő sárkányból, s vad körmü huszárból, Mely neked árthata, mert ember nincs senki vitézebb,

S még soha ily kárral nem jöttél vissza csatából.” Így szólt, s egyszersmind eltörlé gyenge ruhával A vért arcairól, Hanivár mosolyog vala mondván: „Szép szemem, oh Leilám, te nagyon félénk vagy; ez a vér

Melyet rajtam látsz, magyaroknak vére, s ez arcon Bőrt is alig választ, és még nem sírgödör a seb. Ellenségem is a legbüszkébb termet ezer közt, Nem dühödő sárkány; nézd, mint száguld le kevélyen,

S már ma negyedszer vár viadalmat Egervize partján. Oh Leilám, te ki minden előtt vagy erője karomnak, El ne felejtsd Hanivárt megvárni, mig eljön az álmos Alkony előtt, s a büszke magyart beriasztja Egerbe.”

Szól, s rohan a gőgös, Leilát odahagyva; de zordon Musztafa jő besuhanva, s szavát így ejti titokban: „Láttad-e a tépett Hanivárt megtérni? helyette, Mondd, mi nehéz harcot végezzen Musztafa, hogy, ha

Megleszen az, nyájas szavadat hallhassa szerelme?” Elfödi szép arcát, s így szól a lányka viszontag: „Musztafa, bajnok vagy, megvallom; mert Leilához Ily bátran berohansz; de ha nyájas szómat ohajtod,

Menj oda, hol harc van, s ha megütnek az egriek, ordíts, Visszajövén pedig ál fejedet hozd el tenyeredben; Akkor majd az öröm hangján fog szólni szerelmem: Mert Hanivárt többé nem lesz, ki gyalázza előttem.”

Visszaijedt ily szóra, s helyét váltotta legottan Musztafa s mint árnyék beborúlt vadsága szivének. Látta futó Hanivárt, amint a kopja kiállván Megsebesűlt combján, szomorún elszálla Egertől,

S Zoltait és diadalmi nevét otthagyta; magában Örvendett az irigy, de dicsőbb hírt nem mene nyerni: Zoltai kopjáit rettegve kerűlte csatáin. Hírkereső Hanivár sem jött alkonynak előtte,

Seb mia, s szégyentől lehuzott sátorban evődvén. Mint bika, kit megvert szaruval tusakodva vetélytárs, Nem tart csordához, de megyen bömbölve, morogva, S messze, tanyátlan pusztákon hordozza haragját,

És az emésztő bút: úgy a nemes ifju kerűle Embert és harcot, szigorún zárkozva magába, Míg az idő búsúlyának nem szegte hatalmát. Ah Leilát más gondokkal keseríti szerelme:

A szép és deli hőst látá megfutni vitézebb, S mint képzelte, delibb hőstől, s a némberi hűség Fája ledér vágynak termette fajulva gyümölcsét. Sírja hasonlítás szerelemnek: hős Hanivárnak

Képe nem állott már egyedűl a lányka szemében, Zoltait is látá s kezdett tünekedni: miért nem Adta szerencse születnie inkább jézusi népnél, Hol szeretett egyedűli nejét hű férfi ölelné,

Míg honn osztozván rabnőkkel házi szerencsén, Leghűbb lángjaiért nem egyéb mint szolgai ágytárs. Ilyen gondolatok kezdtek fészkelni agyában, S gyakran Eger patakához alásétálni merész volt,

A megvíni jövő Zoltait szemlélte gyakorta, S félve s ohajtva futott a táborszélhez előle. Eljött az s a beteg Hanivárt sokszorta kiáltá Hasztalanúl; Hanivár elvont sátorban evődék.

Múlt az idő kíméletlen harcokkal azonban, Hat rettentő nap, hetedik napon a magas Amhát Felhuzatá éjszakra nehéz ágyúit; azokból Félmázsát hordott a pornak erőszaka, izmos

Vaskereken gördültek elé feketedve, köröttök Száz munkás ember mozdító karja vesződött. És látszék Ali rémalakú jelenése középen. Áll vala szép egyház sudaras két tornyival: ottan

Már nem konga szelíd hangjával az esti harangszó, Ájtatos ajkakról ének nem zenge; de durván A futamó katonák eltölték harci zörejjel, S bőge setét ágyú törököt riogatva falától.

Erre pogány gyalogok készültek rontani, tornyát Gyorsan irányozván; de serényebb karja Dobónak. Ott terem, és maga érceinek megereszti haragját. Nyomban ölő szolgák kisuhognak az egri toronyból.

Csengenek a megütött pattantyúk öblei, amint A jövevény vasgombolyagot nyeldeklik, alattok Bomlik az ágy, s nagy tengelyeik szóródva recsegnek. Csakhamar elpusztúl az egész készűlet, evődik

Cselkoholó Ali, s szürke lovát fordítja futásra. Ibrahim a tűznek legügyesb szolgája, derékon Megszaggatva ledől, elsujtott üszke kezétől Messze hever, s éltével együtt pislogva kialszik.

Mind az ijedt pattantyúsok ritkulva szaladnak, S a szélvész elütött koponyákat forgat utánok. Nem szünik a rontó elemek dühödése azonban, S nem töri már kétes tovaságból a falat Amhát;

Mint tenger, közelít, mely szirtet elönteni készül. Árkai mindinkább közelednek lángot okádva, S a repülő tüzeket nem győzi megoltani száz kéz. Reszket Eger, mint nyárfalevél, valamennyi kövével.

Tornyai bomlanak, őrfalait gyéríti az omlás, S itt is, amott is régi tetők s magas asztagok égvén, Minden gyűlt eleség hamuvá kezd lenni; de bátor Férfiak is hullnak, s mindennap az őrbeli népség

Gyász temetésével szomorúbb lesz az omladozó vár. Mindennél inkább tesz kárt s veszedelmet Oroszlán. Ő közel a várhoz telepedt a boldog anyának Szent hajlékában, s mely ház égnek vala szánva

A sanyarú földön, lett most egyszerre pokollá. Mecskei a nyilamó falrést éjente betölti; Harc ijedelme Dobó villámként járja be várát; Biztat, erősít, és rohanókat hány le faláról.

Ágyui sem késnek felelőleg visszadörögni, S mintha ezer lélek lakná, védelmez is, árt is Ellenségének, mindent hadi karba helyezvén. Malmai szüntelen a tűzport szaporítva forognak,

A gabonát nyers bőrök alá hordatja gödörbe. Földali termekben katonáit rejti veszélytől; Válla világot kész fenntartani, rontani karja. Csak maga gáttalanúl ront új fészkében Oroszlán:

Őt a vári lövés, fala közt elveszve, nem éri; S szól komorodva Dobó, s szeme a bús földre setétűl: „Nincs magyar, aki pogányt el tudjon verni helyéből, Ott békén lakik ő, maradék lakainkra lövöldöz,

Mink pedig elromolunk, s a hadnak erős helye nincsen.” Végzi; de ily szavakat nem tűrhet lelke Petőnek, Nem deli Zoltaié, s elbúsúl Figedi köztök. S mint mikor a szelek istene fél, fölidézve csapongó

Szélveszeit, s azok indulnak feneketlen üregből Készen, egész nagy föld kerekét pusztítva bejárni; Úgy indulnak ezek harcintésére Dobónak, S Zoltai lángajakán ily szózatit ejti serényen:

„Meglássad, s valamennyien itt lássátok Egerben, A törökök magok is legyenek látói: porondot Gyermek nem tapod el szaporábban, s úti fövényvárt, Mint mi az ártalmas falakat megdöntjük örökre.

Ott többé gunyolásunkkal ne deleljen Oroszlán. Melyek lángbikaként bömbölnek szüntelenűl ránk, Némákká teszem ágyuit és hatalomtalan érccé. Mint mikor a bércek fenekén még zárva nyugodtak

És pokol öbleiket föl nem nyitogatta gonosz kéz. Sőt isten, ha magyart engem félannyira kedvel, Mint hadi kedvemben törököt pusztítani vágyok, Nem lát több napot e gubahátu hitetlen Oroszlán,

S szent fejedelmink sírja fölött nem ijeszti Fehérvárt.” Így szólt, s messze veté hüvelyét a kőre magától, S felkapa, mint könnyű tündér, derekára lovának. Sárga zománcával tündöklött kardvasa képe,

A rohanó Tuhutum, amint kergette Gelónak Népeit, és sisakán repkedve forog vala sólyma. Így száz könnyü vitéz kimenének titkon Egerből. Bátorság lön fegyverök és villámi serénység.

Dél vala. Őr nélkül lakozott a tábor. Oroszlán Benn magas egyházban dőzsölgete hosszas ebédnél. Kormos agyú ércek nyugovának szerte az oldalt Megbontott fal alatt. Rajtok keveregve tanyázván

Kontyviselő törökök víg vendégséget ütének. Tér vala legközepett dárdákkal körre kitűzve. Ott Eger ó nedvét szivogatván szomju nadályként, Szőnyegen agg Ulemán, de gubás nagy bőrön Oroszlán

Ültenek, és szemeik nehezedtek az édes italtól. Közben erős szavakat mondottak az égi Koránra, Mely az italt tiltá; de csatákat is érze fejében, S vendég társához hebegőn így szóla Oroszlán:

„Én Arszlán vagyok, és e bőr is alattam oroszlán. Régi, Tikirdárban vettem, s kutya-száju zsidónak Mert drágára veré, koponyáját érte bevágtam. Az soha nem fog oroszlánbőrt árulni; de lásd, a

Dér megütött, s e fürt bajuszomnak jobb fele. Allah És valamennyi öreg s apró isten van, azok mind Lássák meg, ma lerontom Egert, és holnap iszom rá. Még ma iszom; mert jó a bor mindennap; azért ma

Még iszom, és holnap betörök várába Egernek. Éltessen magyarok jó istene tégedet, Allah! Kár hogy nincs borod, a magyarok bora kedves előttem.” Részegen így szólt, és eldőlt ittában Oroszlán.

Társa nehéz szemmel nézé mosolyodva, de néha Fölkele, a néző szolgákat visszariasztá. Néha pedig, hol rejtekben Leilája tanyázott Lányaival, besuhant az öreg, megapolta szelíden,

S könybe borúlt, mikor a szép kéz forró hava téli Arcain elsiklott, s megakadt simogatva szakállán. Hirtelen a szaladó Mamudot szemléli azonban, Amint vérbe borult bal karját húzva beordít:

„Fussatok! a magyar, a törökök veszedelme közelget.” S részeg Oroszlánnak lábánál összerogy. Ébred S lábadoz ez, de nehéz feje nem tisztúl meg egészen. A leütött dárdát bajosan támolygva kirántja,

S gőzölgő torkán értetlen hangot üvöltöz. Talpra szökött szolgák viszik őt hurcolva ragadván S agg Ulemánnal együtt a szűk ajtóra sietnek. Hallik az összeütött kardok pengése, robajjal

Megtelik a csarnok, s a ház nagy tére futókkal. Három krími tatár szaladoz tusakodva, s agyargó Képök az elvesztett viadalt keseredve mutatja. Zoltai mint párduc, mint mennykő csap be utánok,

S már Tuhutum daliás képét vér festi acélán. Rádörrenti tatár a vastag idomtalan érc csőt, S ketteje mordállyal csattognak kurta kigyóként. Meg nem ütődve megy ő, s a füstben elöldösi őket.

Már szűk a hajlék, betör a tűzlelkü magyarság; Ágyukat, ágyusokat pusztítanak, a gonosz ércek Tűzlukait rontják, beverik kopogatva szegekkel. Döntve kerek nélkül nehezével porba merűlten

Áll a tíz hadi cső, leütött szolgái fölötte Nyujtóznak. Soha ártani ők nem fognak ezentúl. Egy gond tartja Petőt, kirohan valamennyi huszárral, S e lövetek fészkét porral vettetni törekszik.

Zoltai vágtat, öl, űz, szaladók közt kémli Oroszlánt. Hasztalan: őt repülő ménen szolgái ragadják. Agg Ulemán ví még, s víttában az éltes atyának Látni megifjúdott erejét, amint az időnek

Mélye fölött lebeg, és sugarát megereszti turulként. Ő magas Ormándit s Bayt elfárasztja sebekkel, S lánya körűl mint örvény jár csattogva; de rájő Zoltai, és az apát szédítve megéri csapása.

A szolgák, mint karvaly előtt a gyáva galambok, S mint felhő nap előtt, gyérülve oszolnak el. Akkor Gyenge sikoltással Leilának bús szava zendűl. S ahogy előtte nehéz fővel vén apja hanyatlik,

S szemben ölő ifjú közelít tündéri dagállyal, Fájdalom és vegyes ámúlat kábítja: szivével Kötve marad keze, a zabolát nem bírja vezetni. Önkényt megszalad, és viszi a ló harci mezőkön.

Zoltai, mint szép csillag után a hajnal, előtör, És forog, és rohan a szaladót kísérve szemével. Figedi még kerget, de Pető pora dönti az egyház Oldalait; megbontakozik négy sarka, nehézkes

Ormai rengenek, a torony elhullatja keresztét, S fénylő bádogait darabonként messze leszórja; Nagy zuhanás közben rommá lesz, s melynek alóla Nem kedves követet küldöztek Egerre, temetve

Vannak az összezuzott kerekekkel szótalan ágyúk. Onnan, mert felhőt sejtnek tolakodni hadakból, És az egész tábort szemlélik ezer fejü órjás Szörnynek alakjában fölkelni, az egri vitézek

Visszaserénykednek. Menethám már harcol, az arcúl Megsebesűlt Baynak derekába hajítja dsidáját, S amint elrántott zsinegén meg visszaragadja, Vérét s élete végerejét elhuzza beléből.

Így Szokol, így Ulemán sebe által lassu Toborzó Elhullnak; de nyomúl a nép sokfelé csatával, S vassal utat szabadít keresett várába magának. Foglyával bajosan nyargal maga Zoltai hátúl,

Mint gyermek, mely szép madarát hordozza kezében, S hordozná tenyerén, kis lelke hogy el ne szoruljon, S hogy ne röpüljön el, oly örömest zárná is az árvát: Zoltai nem máskép viszi foglyát óva, kegyelve,

S amint visszatekint, Menethámot látja nyomában. Nagy rohanó szerecsen tűzszemmel méri halálra. S méri dsidájával; de futását szünteti a hű Figedi, s megfordúl társát fölemelni bajából.

Zoltai a tévedt dsidaszárt már húzza magával. S vissza pogány Menethám rángatja: közelget azonban Tarka török felhő, s a hőst elöléssel ijeszti. Figedi mordállyal rohanó Menethámot elállja,

S nem rohanó többé, lova főben ütődve lefordúl, Űzők lábainál szomorún elszórva ülőjét. Figedi még Szkendert s Aigást vagdalja; Regyefnek Zoltai visszacsapó erejétől kell leborúlni.

Így két ifju vitéz sok bajjal elérnek Egerbe, S van nagy öröm, s minden szivtől őszinte dicséret Tetteikért. Botorúl gondatlan durva pogányok Most mint sáskasereg száguldnak szerte, de vissza

Szégyenkedve üres nyomokat kergetnek, utánok A dörgő mozsarak lángkeblü tekéi ropogván. Akkor társának jobbot nyujt Zoltai, s így szól: „Figedi, drága virág! veszedelmek fergetegénél

És csak erős szívben nyilik a szép hirü vitézség. S ez jutalom nélkül maga is díj: engem azonban Több mint ritka vitézséged kísére veszélyben. Nézz ide, foglyom van, fátyol födi arca világát,

És a legdeliebb testet gazdag ruha. Monddsza, (Még én sem láttam) fölbontsam-e fátyola titkát, Hogy meglásd, s ha kivánod, mint magadénak örülhess.” Figedi könnyü mosolygással ránéz vala, mondván:

„Bajtárs! nagy dolgot tettél valahára kicsinyből Multakat említvén, melyek mint nyomtalan árnyék Elmentek tőlünk, s melyekben, mint magam úgy te Forgattunk egyiránt. Jutalomnak nincs helye köztünk,

S nagyról szólni tilos, ha barátság lelke vezérel. E kis ajándékot elvenném tőled, azonban Restelem a bútort: ne kivánj terhelni leánnyal. Sőt ha tanácsom kell, magad is hagyd menni szegénykét,

Mondja meg őreinek, hogy még sokan élnek Egerben, Akik férfiakat várnak falaikra, s az asszonyt, Mint vándor madarat szabadon szárnyára eresztik.” Így végzé a büszke nemes; de szelíden emelvén

Zoltai a fátyolt, kinyilék Leilának alakja, Mint gyengéd ibolyák nyilnak kikeletkori hóból. A deli lány ott állt, legszebb csemetéje keletnek, Szép nap az éjnek fürteiben. Fájdalma derengett

Arcain, és amint az ajak rózsáit eléré, Elhalt, s föltámadt mint egy félégi mosolygás: Oly keggyel vala két kis ajak szerelemre tanítva, S csókra szelíd természettől egymáshoz eresztve.

Homloka holdmezejét, a kettős barna szivárványt S a lesütött szemeket ki ne nézze, s ha nézi, ne vesszen Andalodásában? Figedit némítva elűzi A késő bánat; megyen, és nem hagyja szerelmét.

Társa pedig valamintha tovább szemlélni sokalna Ennyi dicsőséget, fátyolt vet rabja fejére, És viszi, gondolatok szővén új lelke világát, A magas Idához, s a kék szemü gyenge Dalárhoz.

Sokszor elélemedett atya megjön az egri falakhoz, Rettentő váltságúl hoz hatezernyi leventát, És dörög a kapukon, s vas karral idézi leányát. Gyakran hoz sok aranyt s gyöngyöt két ölnyi füzérrel,

S kész minden kincsét föligérni egy elragadottért. S amint a holtak mezején fegyvertelen ott űl, Vad fuvalom hajtván kor-dérítette szakállát, Néz, és semmi remény jeleit nem látva halált vár:

Párducok is szánnák; de csatában szánakodás nincs. Harcait a magyar is harccal veri vissza, de senki A fegyvertelenen pusztítást tenni nem indúl: Él nyomorúlt öreg, és Leilához Egerbe sohajtoz.

Látja pogány Amhát, törökök hogy fogynak Egernél, S vári vitézeknek még el nem csüggede karjok, Gond szomorítja szivét, s nem tud menekedni magától. Végre gyülést rendel. Sátort Makláron emelnek

Tágasat és tarkát ragyogó holdakkal; alattok Összejön a főbbség, s zavarog sokféle tanács közt. Van ki javalja vivás nélkül hazamenniök inkább, S a szép tavasz indultán haddal megjőniek ismét,

Mint, hogy vesszenek így az időtől, egri sasoktól, És százféle szerencsének mind balra jelentő Mostohaságától; de föláll mint fellegütő rém, A haragok minden viharával bús Ali, s így szól:

„Elszálljon, törökök, hát csak tovaszálljon Egertől Ennyi had, ennyi vitéz, s hírét itthagyja magyarnak? Egymás karjaitól valamennyi ne vesszen el inkább, Hogy még hírmondó se maradjon, s régi gyalázat

A nemesebb unokák ajakát szidalomra ne nyissa? Szóljak-e, nem tudom, olyan igen gyötör a harag, a düh, Hogy készebb volnék az eget káromlani: mégis Szólnom kell, és szólni fogok. Mi tesz olyan ijedtté

Benneteket, s magyarok porfészkét olyan erőssé? A rendetlenség teszi azt és lomha tünődés, Mellyel az ellenség nevelé diadalmi dagályát Rajtatok, és az egész seregen lett szörnyü csapássá.

Igy vagyon ez; de ha kárunkkal nem volna, kacagnám Dolgotokat. Biztos fala közt nem alutt-e Oroszlán, És csak egy őr állott-e, midőn kirohantak Egerből, S a legerősb lakot elronták láttunkra? Csatázni

Az megyen, aki akar, s míg bátrak vesznek, az álmos Szűtelenek távol bámulják, mint rohan és űz A kicsapó magyar, és kardját mint festi török vér. Aki van is, bátor hadnagy, ha megéri az ágyú

Népeit, és futnak, maga áll ki csatára bolondúl, Szégyent, s hírvesztő sebeket hoz visszaveretten. Nem, vezetők, soha így ne omoljon drága nemes vér, Szolgáink víják meg Egert. Országot emésztők

Gyomrait éhével, föld hitvány terhei! őket Mink kíméljük-e tán, hogy mint ugyanannyi gyalázat Szobrai álljanak itt csufsággá téve nevünket? Víjanak, ágyúink rettentsék vissza futástól.

Vesszen el ötvenezer, tetemén más ötvenezernek Új rohanása legyen, s fogadom, kő sem lesz Egerből, Melyre botolhassunk, és a felföldre csapongó Félholdat többé nem háborgatja magyar kéz.”

Szóla, de nem hallák örömest e szózatot a fők. És Hanivár, nehezen mozdult bár lába sebétől, Elfeledett fájdalmában fölemelte haraggal, Melyen támolygott, az acélhegyü dárda hatalmát.

Látta nehéz haragok felhőjét a magas Amhát, S szólt megelőzve imígy, Alihoz fordítva beszédét: „Méltatlan szavakat mondál, s bár híred elég nagy, Háromszorta nagyobb gőgöd megbántja szivünket.

Halld Ali, jól látom, lobogó harag üt ki szemedből, S mint egy oroszlán dúl melledben az indulat, ám bár Dúljon, s sziklakemény szivedet megeméssze, kimondom Sem tiszted, sem okod nincsen vádolni: szerencse

S nem rendetlenség okozott veszedelmet, azonban Legtöbbet magad ártottál azt mondva, hogy itt is Mint egyebütt, egyenes rohanással várat elöntvén, Harci tanács nélkül könnyű diadalmakat érünk.

Minden tudja, csalódásunk mely szörnyü; vitézebb És makacsabb népet soha még nem láttam ezeknél, Sem hadat értőbbet, s ha szivéhez szám is adódnék, E helyen oly békén, mint most, tanakodva nem ülnénk.

Fáj, de igaz, mert Allah reánk így ontja csapását, Senki azonban ezen helyről távozni ne vágyjon! Húszezeren bátor törökök megöletve feküsznek, S halmai holtakból szaporodnak az egri határnak:

Ez legyen a tudomány, hadainkat ez intse boszúra. Vér kell a vérért; ha kevés is, vér legyen a díj, Férfiaké, és gyermekeké, és szörnyü halállal A születendő is megölessék álnok anyástul.

Holnap azért Veli és Menethám és Musztafa menjen, S a hasadó hajnalt, ha lehet, viadalmok előzze. Húszezer, úgy hiszem, egy rozzant vár ellen elég lesz. A fáradtak után Kamber támadja meg a várt,

S ország-rettentő gyalogim vele menjenek. Így még Holnap Eger közepén lakozunk, s a gyáva keresztet Egyház ormairól kezeink rút porba lerázzák.” Szóla, s gyülés oszlék; mert szólani senki azontúl

Nem vágyott; de hadához ment, s készűle csatára. Forrott még Ali, és megbántott lelke vesződék Durva tanácsokkal, de elűl mint őrszemü párduc Még állott fölemelt dárdával az ifju. Kimentek

Szótalanul legutók a nagy táborba vegyülvén. Éjjel az ostromló törökök már lesre mozognak. Éjszakról, hol Eger szomorún mutogatja nyilását, És sebes oldalait, közel a végárkok elállják.

Sasfi nagy éhében forróbban nem lesi anyját, Mint ezek a hajnalt. S ím rózsás sátora nyílván Feljön ezüst csillag, s az aranyhaju napnak előtte Szolga leányzóként megkezdi szemérmesen útját,

Mely látvány nyugalom földén a tiszta szemeknek! Szép Kemenes tündér ligeteiben az ifju vadásznak, Aki korán az alászálló harmattal elindúl, S első dombjáról nyugovó kalibákra lenézvén

Mondja: „nyugodjál még, szemeim szépsége, virágom, Szép Violám! lágy a hajnal szűz ágya, nyugodjál, S álmaidat küldd el boldog képekben utánam. Megjövök a nappal, s hozok őzet, barna kis őzet,

Oly könnyűt szabados ligetében, mint te mikor kelsz, S mosdani mégy hóként dagadó kis lábbal az érhez. Vissza pedig nem jősz többé oly könnyü futással; Mert ott ér, s kilesett utadat megakasztja szerelmem,

Mint jó fegyverem a ligetek völgyében az őzet.” Itt hajnal kedves jövetét nem előzi szelíd hang, De pereg a dob, az érckürtök harsognak, az ágyú Rettenetes morgást indít a messze hegyek közt,

Összesivalkodik a sokezer nép; fegyvere villog, És kezdődik ölés, ádáz munkája vadaknak. Musztafa visz legelől ijedelmet az egri falakra, Majd Veli, és szerecsen Menethám fölváltva rohannak

Holtakon, és súlyos sebben pihegőkön előre. Néha utat nyitván, köztök dörrenve kisülnek, S rengetik a rombolt belvárat idomtalan ágyúk, Akkor özönvizként zúdúlva meg összecsapódnak,

Másszák a falat, újan tört résekre sietnek, S ordítások az ég üregét eltölti; de helytáll Mecskei, mind csővel, mind karddal, s mind hadi szívvel, Mely mint déli világ, ég bátorsága tüzében,

S hadviselő kezeit nem hagyja pihenni csapástól. Ő maga ferde nyakú Velinek derekába feszíti A dárdát s hadi zászlóstúl letaszítja faláról, Mehmetet és Rusztánt ő dönti le, s torkon akasztván

Könnyü Jakult horgolt halként elsujtja halottan. Hasztalanúl tör elő Menethám, mint éj fia, s zordon Musztafa szörnyeteges pajzsán mutogatva dagályát, Visszatörő Velivel népét unszolja hiába:

A várfal minden réseit födi képe halálnak, Egy tüzelő hajdú, s nagy dárdás társa nyomában. Kamber jő; de megáll, valamintha lenőve viselnék Lábai, harci helyén a bátor Mecskei. Ötszáz

Hajdu visel mellette halált puskája tüzében. S fenn Robogó, mint bérci fa áll, mely vetve szelektől S pusztító viharok közepett lön nagyra nevelve. Ez sok erős törököt lezuhant Kambernek elébe,

S falra kapó Rézmánt két dárdacsapással elejtvén, Vad rémítőleg lábánál fogva lesujtja. A nyomorúlt elütött ágként nagymessze legördül, S társait elroncsolt véres képével ijeszti.

Mint felleg, melyet szelek elszaggattak, odábbáll A vert had, de midőn a tornyos sarkot eléri, Szégyene mérgében másodszori ostromot indít. Bolyky vezérkedik ott, s Borsod hada őrzi személyét.

Büszke fiúk, kék üngeiket lobogtatva nem ágyút, Nem ropogó csöveket visznek törökökre; de könnyen Somfanyelű csákányt pörgetnek, s Bolyky előttök Farkas agyú nagy rézbuzogányt emelintve parancsol.

S hév vason oly sürüen pörölyök zuhanása nem indúl, Mint itt tar fejeken kopog a buzogánynak ütése. S hallik csákánynak haragos pengésü csapása. Farkas agyú buzogány törököt marcangol az ormon,

S a tornyot küldött fene vadként őrzi; de a hőst Hirtelen éri veszély. Ropogását hallani távol Emberölő csőnek, látatlan az ónteke megjő Nemtelen álkéztől, s a bátor szívbe tanyát ver.

Tornya előtt a hű bajnok nehezedve lefordúl, És szeme, míg láthat, törököt rettentve csatán függ. Várja Sajó völgyén három szép gyermeke, hogy majd Visz haza rab törököt, csókját szerető neje várja:

Nem kelhet, várói elől elölelte halála. Még Bolykyt zeneg a megbúsúlt borsodi őrség, S a tornyot, míg áll, nevezik hős Bolyky nevéről! Ő a vértetejű kövön ott nyujtúzik azonban,

És nem hallja nevét, nem hallja dicséreti hangját. Társait is hamar a pusztítás karja eléri. Gyéren az elfoglalt falakon szaladoznak, utánok Ferde nyakú Veli jő, s van csorba szekerce kezében.

De hamar új csapatot vezet ellene karja Petőnek, S megfordúl a harc. Velinek maga állja el útát. Az fölemelt karral készíti fejére csapását, S villog az öldöklő fegyver: de megugrik előle

S visszacsap, és arcát kardjával eléri az ifjú. Megszédül Veli, vágja Pető másodszor is arcúl, S most, mint a megütött kis makk vén tölgyfatetőről, Úgy várszegletről elhull Veli élete fogyva,

S mély árok partján két ölnyire messze lefordúl. Akkor az ifju kiált: „Így torlom Bolyky halálát. Csalfa pogány ebek! ám jertek, ha lehullni magasról Tartja kivánságtok; másszátok el a falat; addig

Nem heverünk: hollóknak adunk eledelre valókat.” Ormon az ostromlók inkább szaporodnak azonban, S Kamber elűl véres dárdával az őröket űzvén Ifju Petőre megyen. Dárdáját hármas ütéssel

Elfordítja Pető, s az acélt elvágja hegyéről. Balja pedig mordályt készít elsütni pogányra; De darabos követ a török elbőszülve ragad meg, És elsujtja, Pető térdűl megütődve lerogyván,

Hasztalanúl kisül a megütött cső, s Kamber üvöltve Ránt ragyogó kardot, tetemét hogy elüsse fejétől. Harc ijedelme Dobó most szállt a falra hadával. Reng nagy aranysisakán barnás lobogója, setéten

Domborodik rojtos pajzsával balja; de jobbját Súlyos acélával nagy apáknak tölti be karja, Mely soha még csorbát nem szenvede annyi csatában, S éle körűl hatszáz életnek látta hunyását.

Igy jön nagy daliás termettel messze kitünvén, S villogván vasa, és rettentő két szeme égvén Bátorodásától. Nem várják jőni pogányok, Falhosszatt nyomorún szaladoznak előtte, magában

Áll Kamber, harcát készül végezni Petővel. Hogy pedig a súlyos dobogást meghallja, Dobóra Visszatekint. Mint mely gyermek csínt kezd vala tenni, S lát sanyarú gazdát közelíteni, nyomban elállnak

Minden mozgástól kis tagjai, s nyúlt keze hagyja A bajosan már megmászott idegen fa gyümölcsét: Úgy Kamber meglátva Dobót elakasztja ütését, És az ölés vad munkáját nem végzi, de rendűl

Új félelme miatt, mint dombon nagy fa vihartól. Kél bajosan talpára Pető, s a várba letámolyg. A várnagy pedig öldöklő munkája hevében Fénylik erősei közt, s dörgő szava hangzik az ormon.

Háromszor döntő Kambert fárasztva megűzi, Annyiszor a szálas gyalogokkal visszatolong az, S Musztafa és Menethám, s minden török ellene zúdul. Hasztalan áll Gergely haddal melléje, kezében

A ropogó buzogány már mind elszórta halálát, S lassabban szolgál megürült gombjával urának. A sokaság, s elszánt lélek közt gyászos alakban Áll a kétes harc rontó dühödéssel egyenlőn.

Ekkor hagyja Dobó törökök kárára csatáját. Ágyuihoz megyen, ott készít más harcot azokkal; Amint legsürüebb csapatok tolakodnak, az egyház Tornyaiból megereszti szavát tíz durva szakállas,

S hosszan az elfoglalt falakat köszörűli tekékkel. Oly sürüen nem hull tavi nádnak rende kaszától, Mint itt elhullnak teke által harci pogányok. Száz iszonyú alakot visel a váratlan enyészet:

Itt kéz, ott a fő szakad el roncsolva, deréktól Elmarad a gyors láb, a mell be van ütve, s az elszórt Tagzatok, egy testnek szépségi, nem ösmerik egymást. Fut Menethám, tekenő paizsát elhordta szökő vas,

Musztafa annyi halál közepett fél állni továbbá. Harc ijedelme Dobó másodszor is erre tüzeltet, És maga másodszor viszi víva törökre hatalmát. S ím Kamber még áll, mint szirtkő áradat útján;

Áll egyedűl nagy büszke pogány, veszedelme dacára, Felveszi a rohanást s keze nem szolgál örömükre. Akiket ér, oszt szörnyü halált, két kézzel emelvén Életölő bárdot s ádáz munkája hevében

Hogy csaknem maga van magyaroknak hagyva, felejti. Ám hogy hallja Dobót közeledni, ijedve föleszmél S nagy keserűséggel viadalmát váltja futásra. Nincs csata már. Csalmás katonák rémülve szaladnak,

A magyar öl, kerget, hadi kedvét tölti napestig, S véresen, és hangos riadással tér meg Egerbe. Így ha mezőn untig lakozának, s dúlakodással Szomjukat oltották, megtérnek nagy robogás közt

Tátrai farkasok, és ordítva köszöntik az erdőt. Csend van: künn és benn, nyugalomnak napja, dühökkel; Amhát és Ali s küszködnek százféle tanáccsal; Egriek örvendnek lakozással, s közben az eldőlt

Várfalat építik, csendben sem híve pogánynak. Mint nem bízva hajós nyugovó tengerben, örökké A látkört vizsgálja, veszélyt és fergeteget vár: Úgy ezek őrszemmel nyugovó táborra kinézvén,

Ösmert fergetegét fölfogni, ha kellene, készek. Ída magányos sír halmán bús andalodásban Ünnepet ül szomorú emléknek, s hasztalan elmúlt Napjai szép álmát, a játszó képzeleteknek

Porrá lett tündérpalotáit, visszasohajtja. Így az enyészetnek partján még nyílik utószor Líliom, és egyedűl virrasztván éjjeli holdnál, Árva fejét elhajtja hideg kebelére halálnak.

Őrzi Petőt enyelegve Dalár, és őrzi nyugalmát Tábor-rettentő apjának, kikre az éjek Elharcolt álmát delelő nap hosszan elontja. Zoltai vészek után más harcát érzi szivének.

Ül szemközt gyönyörü Leilával, s még zavarában Hallgat az, és szemeit felnézni nem oldja szemérem. Zoltai hős pedig ily szózattal idézi szerelmét: „Szép rabom, én édes diadalmam, monddsza mitől van,

Hogy nem örűl lesütött szemed a nap déli világán, S nézve setét földet ridegen hágy ily közel engem? Olyan igen ha szeretsz szívetlen földre lenézni, Vajha setétedném földdé, puha völgyi mezővé,

Hogy megemelhetném rózsás kis talpadat, és az Érből partra jövőt csiklandnám gyenge füvekkel. Oh mint fogna szivem lábadnak alatta dobogni, Te pedig ily gyönyörűn addig néznél le, mig ismét

Lelket venne szemeid sugarától a fagyerű föld, S én föltámadnék szerelemmel öledbe borúlni.” Erre felelt (s hajnal hasadott szűz ajkain) a lány: „Rab vagyok, és nem örűl szemem a nap déli világán;

A földnek sem örűl; de lehúzza hatalmasan ahhoz Félelem és bánat, mert tán hideg ágyba szorítva Rejti szegény Ulemánt, agg megkönyezetlen apámat, És Hanivárt, ki nekem kedves szót monda leginkább,

Nagy sok ohajtással szívemnek igérve szerelmet. De te kegyes vagy az árvához, nincs tőre szavadnak; Sőt minden szavaid tövisetlen játszi virágok, Melyekkel rabodat kedved van tenni vidámmá.

Allah ne adja, hogy eltávozzék kedved irántam, S elfordúlt szemmel Leilát büntetni kivánjad; Mert keserű idegen laknál szenvedni leánynak Méltatlanságot, s méreg-forralta szidalmat.”

Erre felelt a hős, a szárnyas kopja vetője: „Hagyd el az aggódást, szépségem, déli virágom! Agg Ulemán, s kit imént nevezél a harci mezőben Gyűlöletest nekem, élnek még, bár búban evődők.

S úgy hiszem, eltisztúl hadaiktól egri határunk; Mert már a kapukon dörgetni hiába meguntak. Csak te ne aggódjál, mint ők, nem vagy te pogány vér, S kit mondál, Ulemán téged nem nemze; de ülvén

Fenn szépséges anyád özvegy teremében, az elzárt Börtönből hozzája fogoly magyar ifju mosolygott, S egymással vágyó szemeik szerelembe merűlvén Úgy termél, mint égi virág kórótalan ágon,

Csendes ohajtásból, és angyali gondolatokból. A szellő is, mely legelőbb megszálla, magyar volt, Szép Magyarországból hozzád költözve, mikor még Gyermekded volnál, játszván a parti csigákkal

Nagy tenger szélén, s magad is gyöngy, gyöngyre vadásznál. Még akkor kicsiny ajkaidat csókdosta magyar száj, Olyan igen nem vagy törököt szolgálni teremve. Mostan azért leszesz itt egyedűl szép hölgye magyarnak,

Allah helyett istent nevezendesz, csorba világu Hold babonája helyett járulsz térdelve kereszthez. Karcsu magyar mezben lesz termeted éke kitetsző, S Zoltai, én leszek az, ki ölelni fog abban örömmel.

Jőjön bár félföld harccal, harcolva mególak, Vagy jőjön szerelemmel bár, szerelemmel is első Én leszek, olyan igen lángol keblemben ez érzet, Hogy mennyet, földet meg tudnék dúlni miattad.”

Így szólt, s egyszersmind kezdé illetni szelíden Ifjui tagjait, a pihegő két halmot, az ékes Kis kezet, és félvén tévedni vidéki vadászként, A selymes haj alatt ragyogó sima vállon akadt meg.

Mint tündér követek, pillantati jártak azonban S annyi gyönyör közt a választ megvinni felejték. Leila pedig fölemelte szemét, hol, mintha remegne A fénytengerben lemerűlnie, ifju hajóként

Látszott úszni szemérmesen a hollói sötétség. Ily szemeket nyita, s már nem volt nagy bánat azokban. Pillanat vön rajtok erőt: mosolyodva veszének Zoltai hős alakán, s hosszas leve andalodások.

Míg környül vigaság zajgott, így ketten ülének Ébren is álmadozók örömektől s új szerelemtől. Hév nap jött Ulemán lányát üdvözleni, a lány Nem vala már, halovány szép nőt lele földi teremben,

Amint a gyönyör álmaiból virradva kifejtett, S fürtei felhőként karjára legöndörödének; De hamar a viadal rettentő napja beállott, Minden hős falon állt, fenn minden hadviselő kar

Mennyköveit viselé a harc forralta haragnak. Mind estig dörget s falakat ront sokhadas Amhát. Reggel erős csapatit megereszti vitára, de a rést Mecskei gondjából kosarakkal töltve találja.

Azt hinnéd, nem is emberi mű, oly csüggedezetlen Éjjel is a napokat pótolták egri vitézek. Bámúl a török, és harcát megakasztja csodája, Még inkább megakasztja Dobó, s a táborig űzi

Emberölő Kambert, és Zoltai, Figedi sebbel Rakva is a törököt hegyeken száguldva fogyasztják. Őrűl megcsalatott Ali, s hogy nem bírhat Egerrel, Titkon emésztődik, mint elzárt hegybeli sárkány;

A népnek letörött dölyfét nem akarja mutatni, Lelke azonban, mint szélvész, forgatja tovább is A harc gondolatait. Kétszer megy tőle Dobóhoz Nagy kegyelem mellett várat fölkérni követség.

Nem hisz az, és a kő, melyen fenntartja lakását, Nem siketebb a várföladás hangjára Dobónál, Sőt, hogy híre legyen, mint tisztelnek meg Egerben Ily rendű követet, s méltó boszujában azokra,

Kik merték alacson bérrel kísérteni hírét, Hírhordó törököt tűzhöz térhelyre vezettet, S hadnagyok és népek gyülekezvén össze, pogányhoz Súlyos itélőleg komorúl ily szózatot indít:

„Gyáva török, te utálatosabb valamennyi pogánynál! Téged még soha senki, tudom, nem láta hadak közt Véres acéloddal fáradni veszélyteli névért, Sem soha bátorság nem késztett merni nemesbet;

De kedves súnyognod orúl éjkósza bagolyként, S békekövetséggel hazugúl várakba beszállnod, Melyekhez harcban közelíteni volna halálod. Ám hogy ezen kedved be ne hozzon még valahára,

Most pedig a jutalom ne maradjon el érdemeidtől, Fogjad im e levelet, melyet sátán Ali küldött, S nyeld be, ha élni szeretsz. Magad ízeld benne, mi jó van, És magad a keserűt; de megedd, mert istened, Allah

Tudja meg, e lobogó lángnál fogsz sűlni különben.” Szólt és a küldött levelet nyujtotta pogánynak. Ült nyomorú ember haloványan az estveli tűznél, Űle keresztbe csapott lábbal s reszkedve fogadta

A neki gyász levelet s szomorú vacsorája beállott. S amint a száraz falatot nyeldekleni kezdé, Teste alutt tejként és szürke szakálla rezegvén, Nagy hahotával örült a nép s biztatta evésre.

És ő folyton evék; de fanyar munkája bajában S a fűtő hévtől arcát elfolyta veríték, És betelék, ha mikor nehezebben nyel vala, kínnak Könnyeivel szeme s bús fuldoklás fogta be mellét.

Majd a főbb vezetők a tűztől visszavonulván, Nem nézhette tovább a nép e száraz ebédet Szánakozás nélkül; bort adtak, az egri hegyeknek Lángerejű nedvét bőrfedte kulacsban az inség

Bús katonájának: „Ha eszel, mondának, igyál is. Ördög bár magad, ördögnek vendége te nem vagy, Hogy ne igyál, ha evél.” S ez az égnek emelve keserves Két szemeit nagy hosszan ivott s köny telte szemét be.

Nem keserű köny már; de tanú jól léti gyönyörről. S amint szájáról levevé az erőteli ajkat, Mintha nyomó nagy kő most gördűlt volna szivéről, Hosszu sohajtással szabadított melle szorongtán.

Ismét nagy kacaj és zúgás kísérte, de védék A bor szellemi őt s nem hagyták esni zavarba A hahotás zajtól: elkölté nyögve falatját S még egyszer nagy hosszat ivék a drága italból.

Akkor végre Dobó közeledvén adta parancsát. „Menj török és mondd el, mint vendégelnek Egerben: Ám soha, sem te ezentúl még, sem akárki utánad, Hírrel Egert ne zavarjátok; mert nyárson epedsz meg

Mind te magad, mind cimboraid, valamennyi jövendő!” Szólt s mene s mindnyájan helyeikre menének utána A daliás nézők, ki pihenni, ki őrre, ki fegyvert Fenni csiszárokhoz, készülvén új viadalra;

Kába török pedig a várból útjára megindúlt, Áradozóbb kedvvel mint jő vala: félelem és bor És az öröm s a tűz fölemelték lelke hatalmát Szédületes fönségre, de lába hanyatlani kezdett,

Ingadozón, mint a beteg oszlop, végre lemondá A hűséget, urának erőt nem nyujtva haladni. Útközben lerogyott és álmai égi leányok Voltanak: álmai, mert Ali ostora pattoga hátán,

Amint ébrede, hogy nem tért gyorsabban urához. Így nem tántorodik, s hívségét őrzi Egervár. Sokszor üvöltve török lovagok száguldnak alája, Tesznek nagy fogadást, tágas, szabad útat ajálván,

Sőt a harc árát és mindenféle szerencsét, Csak hagyják el Egert, készek megigérni kötéssel. Nem hallgatja Dobó, rá kürtei visszariadnak, A haragos dobokat perdíteti, s ami zajolhat,

Mindent zajba hoz, a törököt hogy hanggal is űzze, S csábító szavait várába nem hagyja beszállni. Mert látatlan elindúl a levegőbe kelő hang. Nem képes kard, dárda elállni bizonytalan útát,

S gyakran erős várak falait megrázza: Losonczi Erre tanú. Akit sok harc nem győze letörni, Hitt az erős bajnok, s hamar elvesze rosz szavak által. Innen szégyennel távoznak azonban az álnok

Kontyviselők, s vas válasz alatt görbednek utokban. Más cselt kezd Ali most, földszín neki már nem elég, a Föld kebelébe vonúl, ott túr mint esti vakondok, S ál lukakon menetelt készít a várba hadának.

Gergely is akközben munkál mély földnek alatta. A ként, és savakat, s valamennyi halálszer az ércben S ellenséges elem nyugoszik lekötözve fagyában, Mind fölkelti hatalmával tudományos eszének,

És teszi jól gondolt keveréssel kárhozatossá. Ott minden kis erő akaratját várja urának, S szolga gyanánt kiszabott idejéhez méri hatásit. Így kerekek s nyúlt átalagok, gyors vesztegetői

A rövid életnek, sarkokba lerakva nyugosznak. Fenn gyász boltozaton jól elzárt mécsei szórnak A terem éktelenűl sürüdő éjébe világot. Szendergő munkái között ártalmas eszének

Ő maga, mint rém, jár, mint felhők gyujtogatója, S tompán döngi rideg lépését vissza setét föld. Párduc kápa fején, s van barna palástja nyakában, Mely titkos jeggyel hosszat be van irva fehéren,

S balról a haza bérceivel dagadozva világít. Pajzsa hever földön, s mellé rézdárda letűzve. Így kegyelem nélkűl jár, és el-elállva meredten Néha lenéz, valamintha halált szemlélne utában.

S ím egyszerre vasas kelevész fölütődik előtte, S mint egy sír, terhes zuhanással megnyilik a föld. Csillapodásában Gergely dárdát ragad ottan, S mint ki mezőn ürgét, vagy készűl lesni vakandot,

Áll mozdúlatlan, de kimász a likra setéten Sáros agyú török, és amint borzadva körűlnéz, Embert, s rettentő fegyvert lát mérve nyakához. Visszazuhanna; de már parthoz van torka szegezve

Rézhegyü dárdával; s hörgéssel végzi nyögését. Zúg az egész alság, s törökök riadása kihallik. Most az arany dörgő porait megeresztgeti Gergely, És azok a mászó testekhez ütődve kitörnek

Régi nyugalmokból. Ropogások lélekijesztő: Reng az ütődött föld erejöktől, s reszket egész lak. Űzi setét Gergely némán, s nem szünteti harcát; De heverő hajdúk a nagy rengésre betörnek,

S elbámulva gödör partján szemlélik uroknak Néma vesződését, amint szalmába borított Kénköves átalagot gördít le lobogva. Parancsát Adja legott, s azok a gödröt tusakodva befojtják.

A törökök pedig elvesznek sokféle halállal; A bevetett portól sok megszaggatva enyészik; Futtában sokat a kénkőnek füste lehullat, S melyet vájának, sírrá lesz rajtok az ál-űr.

Még kétszerte kemény Alitól hajtatva megindúl A török, és árkát titkon fordulja Egerhez, Annyiszor ellene és hademésztő Bornemiszával A magyar, és harcát nem réműl ennyi veszély közt

Mélyen az elroncsolt földnek kebelébe levinni. Hol csak erőtlen rög, sziklák morzsái tenyésznek, S élet az elrejtett porban nem tartja lakását A föld színe alatt, oda szállva nem ember az ember,

Szörnyeteg és fene vad, mely egymást marja halálig, S mintha leszálltában közelébb járulna pokolhoz, Irgalmatlansága nagyobb, s viadalma emésztőbb. Onnan is ellenségi közűl diadalmasan eljő

A magyar, és véres kezeit hálával az égre, A minden tehető istennek nyujtja lakához. Evvel sincs Alinak megtörve setét szive: fával Töltet el árkokat, és készűl a Bolyky toronyra.

Pusztítási alatt eldőlnek százados erdők, És már a farakás nagy vári falakkal egyenlő Ormait alkonyodás idején föltolja kevélyen. Új rohanást onnan gondol kezdetni; de feljő

Gergely az éjnek műveivel, megakasztja dagályos Várra törésében. Legelőbb is hány tüzet és a Tornyosodó farakást két részről lángba borítja. Oltani a lángot törökök tusakodva rohanván,

Ím odagördülnek szikrázó rémes alakban Égő átalagok, s mely van fenekeikre szegezve Zúgva sodorja tüzét a gyantás szalma. Bolondúl Sok török a fától hordót elölelni törekszik,

Akkor az összehevűlt elemek roppanva kitörnek, S pattog az elrejtett mordály, leteríti az oltót, És sok százat az átalagok tűzárja emészt meg; Mert mint hangya jön a török és elfogja tömötten

A láng környékét, de legottan az átalagokkal A kerekek párját Gergely gördíti koronként. Játéknak vélnéd, csak alig pislogva lobogdal Kis tűz talpaikon; de sebes forgása keréknek

Kelt szelet, és rejtett lobogását kelti tüzének. Máris lángba borúl, már forró talpai szörnyen Égetik a földet, nyomaik csillogva maradván Mint lángfarku kigyók szikrákkal jegyzik az útat.

Ész nélkűl oltók szaladoznak szerte, de Kurtot S nagy Rusztánt a bátorság nem hagyja, dühödve Hajtják a népet s legelől magok oltani törnek. Ők dárdáikkal kereket fölvenni merészek,

S vállaikon viszik a fától sürü hadnak elébe. Ott az agyakba szorúlt mozsarak dörrenve kisülvén Tőröket és mérges szegeket szórnak ki. Tömötten Nagy sebbel holdnak szolgái eldőlnek alattok,

S rágják a földet sok kín közt bőgve halódván, Kurt pedig és Rusztán elszórt vérlepte tagokkal A holtak mezején meg sem vonagolva feküsznek. Így minden részről hademésztő Bornemiszának

Lelketlen szolgái miatt fut az élet ijedve, S pusztítások után nincs aki megálljon előttök. Már jön az éj, de magas szikrákkal elűzi homályát S a leütött erdők díszét megemészti futó láng;

Szörnyü világánál várnagy törökökre dörögtet, S csaknem egész sorokat megemészt jó célu lövése. Jobb karját ott hagyja Memeth, s eldőlve fiastúl A gyöngyös Delimán útját vérével itatja.

Oltani már örömest szünnének, vesznek azonban Mint kábult legyek a tűz örvényébe csapódván. Folyvást ontja Dobó bolygó soraikra tekéit, Majd maga fegyverkezve leszáll, és holdat ijesztő

Jobbja setét dárdát nagy rémítéssel emelget. S amint keltében bús láng arcára világít, Látszik erősei közt, mint lépő tűzszobor, útját Jegyzeni holtakkal s iszonyú százféle halállal.

Ő Derielt szaladásában megtartja hadastúl Öldöklésével s a tűzhöz visszariasztja. Ott a láng szélén szaladoznak szerte, de a tűz És a dárda között menedék nincs: mind odavesznek,

S véresen a dárdás diadalmát tartja fölöttük, Csak maga megfordúl Deriel kétsége buvában, A tűzből, hova lökte Dobó, perzselten előáll, S füstösen így ordít, hogy reng bele mindenik íze:

„Ördög! mert ember soha nem lehet ilyen ijesztő, Megrögzött fene vad, ma te vessz elzúzva kezemtől, S égj magad úgy, amint Derielt égetni akartad.” S egyszersmind fogait csikorítván mérges agyával,

Elhoza egy szálfát megemésztő tűznek öléből, S ellensége fölé nagy szörnyűséggel ereszté. Zúgva leszállott a lobogó nagy szálfa, s Dobónak Hős feje megszédűlten erős mellére lehajlék;

De hamar a villámlélek fölkelti hatalmát, S kábúlása után ösmer dárdája vasára, S égő köntöse közt ösmer Derielre. Csapását Már nem várja; de hátrálván torkába feszíti

A véres vasat, és másodszori megrohanással Ahonnan kiszökött, az emésztő lángba ledönti; Népe hasonlóúl törököt ront tűz-vas erővel. Öldöklési után így, mint büntetni leszállt sas,

Néma dicsőséggel megtér várába pihenni. Kedveze még eddig, s csak enyelg vala könnyü szerencse Egri csatázókkal; de hamar víg arca borulván Jött mint kísértet, s lön romlásokkal ijesztő.

Izmos nagy torony állt tűzporral töltve nyugatra; Ott a por halmát véletlen szikra kivette Síri nyugalmából. Ropogással tört ki, hasonló A tüzes Aetnához, megrázta Egernek alapját,

És minden falait, s a tornyot, mintha erőtlen Morzsával játsznék, haragos felhőkbe keverte. Egyszersmind őr férfiakat megszaggata, s malmot, És falakat döntött s nagy pusztúlásban egész táj

Hirtelen árja miatt, gyász lett füstfogta romokkal. A legerősb bajnok megrendűlt őri helyében, S tántorodás nélkül nem tud vala állni; de ingó Medréből a kis patak is reszkedve kiömlött,

S elszórt habjaival bolygott járatlan utakban; A maradék házak pedig égtek bús lobogással, S lángjok az elréműlt arcokra vetette világát. Láták és nagy örömriadás közt jöttek Egerre

Szédelgő törökök; de Dobó fenn álla hadával, S rend és bátorság származtak lelke tüzéből: Őt nem ijeszté el balképű szerencse, csapás nem Csökkenté erejét: őrszelleme isteni sasként

Szálla Eger veszedelmi fölött villámot emelve. „Égjen el ami tüzé, úgy mond, e kőfal alattunk Nem fog elégni, s mi ezt védjük hadakozva halálig.” S mintha porában kárt tűz nem tett volna, törökre

Ágyukat is dörget, s rettenteni kezdi falától. Malmot azonban s várfalakat jobbítani rendel Pórt és műveseket, s kárát pótolja okosság. Így csak alig veszedelméből fejtődik Egervár,

Ím fölemelte fejét még álló tornyai ellen Nemtelen árúlás, s kezdett szerződni pogánnyal. Mert Hegedűs susogó Halinak kezd hinni bolondúl, S szíja halálmérgét az igéret csalfa hitének.

Este gyakorta megyen résen suttogni törökkel, S társai közt a várföladást intézi; de Gergely Meglepi őt, s viszi rettenetes vallásra Dobóhoz. Nincs kegyelem. Feje, társai közt, elcsapva legördűl,

S véresen írja cselét az elárúlt egri kövekre. Künn szomorú hírrel jár Vas, küldöttje Dobónak, Két tíz társaival, s három Nagy hős rokonokkal; Mint fészkébe madár, s eltévedt sólyom urához,

Visszakivánkozik és szeme mind csak Eger fele fordúl; Mind csak azon van búja: ha vész, nem veszhet Egerben, S annyi dicsőségből nem jut koszorúja nevének. Mint darvak, kiket ösztön hí költözni koronként

Téli hazákon túl és túl sok tengeri vészen, Meggyülekeznek előbb tanakodni az útközi rendről, És vezetőjök után önként csapatozva kiállnak: Úgy itt csak kevesen, de vitézlő férfiak álltak

Gondosan aggódók, mint juthatnának Egerhez. Ott őket nem várta gyönyör, nem könnyü szerencse Kéjelmét keresék; de voná a tiszt szava őket És a szent haza, s mely koszorú a férfi nevének,

A nemes elszántság vagy győzni vagy esni dicsően. Némán álltanak és komoran nagy messze kinézők; Kémszemeik tovajártanak a tengernyi hadak közt Mérve kemény pályát, kinyitandót hős kezeikkel

S tán valahára jelest vérök hullása becséről. Őket ugyan nem távolság tiltotta Egertől: Egy rövid óra elég nyargalva elérni tövéhez, Ám veszedelmekkel borzasztók útai: rajtok

A megölő hadnak szórt tagjai rémalakokként Nyujtóznak ki körűl s a sűrű pisla tüzeknek Hamvainál virraszt iszonyúan a tábori éjfél. Végre kiállott Vas s így szólt nagy halkan: „Előttünk

Íme az éj s ha szerencse akarja Egerbe mehetnünk, Int az idő; de barátaim, itt végződik az alku S arra, mi nem lehető, kötelesség nincsen, azért is Aki halálra magát, vagy renden túli művekre

Érzi erőtlennek, távozzék, míg lehet, inkább, Mint hadi munkáink közepett megbánva merését, Hagyjon el és szégyent s kárt hozzon harci utunkra. Inkább térjen meg feleinkhez most s vigye hírét,

Hogy mi kiküldetvén, nem lelve segédet Egerhez, E táborra üténk, meghalni a várba menendők.” Szóla s körülnézett; de reá valamennyi vitéztől Kelt javaló zúgás: „maradunk” mondának egyenlőn.

Akkoron ismét Vas szólott s folytatta beszédét: „Ezt vártam, magyarok, ezt várá tőletek a hon. Bár hadi nagy munkát s rendítőt tenni csekély szám, Halni vagyunk elegen s tetemes kárt tenni pogánynak,

Fényes példáúl lehetők (ha vezérli okosság Harci merésünket) várvédőinknek Egerben, Hogy sokaság bátor fiakat rémíteni nem tud.” Szóla, s legott menetök rendén tanakodtak. Előttük

A táborszélen föl-alá járkálva mozogni Látszott őr török, azt lesből nagy csendben elölni Végezték legelőbb s három testvér Nagy azonnal Tettre ajálkoztak; de közűlük sors mene annak,

Aki középső volt s ez örömmel utára megindúlt, Társai várakozó mély csendben visszamaradván. Ő a kard hüvelyét elvetve mezítelen őrűl Vitte magával a kékes acélt, s vin övébe tüzötten

Két töltött mordályt. Ravaszúl, mint róka, kerengvén Csakhamar a tábor közelébe jut. Ott csemeték közt Álla sugár topoly és a holdnál messze kinyujtá Képtelen árnyékát. S már a török űle szunyátán,

Álma hatalmával küzdvén és mintha vigyázna, Néha fölütve fejét: de koronként visszahajolt az S kontya tekercsével vállait felváltva köszönté. Kedveze a szellő, tábortól jőve, pogánynak

Nem vive keltő zajt s a földön mászva közelge A veszedelmes kém, jövetét szüntetve koronként S csaknem lelketlen némán a síkra lapulva; Majd mint csalfa kigyó, mely útján elleneket sejt,

Meg-megemelte fejét s a holt táborra benézett. A csere széléhez juta már s a szúnyadozó őr Épen bólintott. Idejét most vélte az ifjú S felszökkenve legott a hosszú fához elére,

Onnan egy ugrással törökig juthatni remélvén, S már gyilkos acélt jobbjába emelte. Azonban Halk dobogást hallott s rázkodva ütötte fejét fel S görbe vasát kapván felszökkene könnyü hiúzként

A török és szemeit környűlhordozta gyanúsan. Majd ismét a földre borúlt, a fűre szegezvén Nagy-vígyázva fülét, ott hallgata, vára sokáig És a megdobbant ösvényt kitanúlni ohajtá.

Őt azalatt fa megől meg sem moccanva vigyázá A magyar, elszántan megdöfni, ha rajta jövendne, Álla szoborműként némán és csendesen és várt. Nem nyugovék meg az őr, a cserét kezdette kerűlni

S vizsga szemeit fölijedt érzelmei messze ragadták. Néze, vigyáza körűlmenetében s néha belépvén A bokrot megüté s ha sürübb vala, kardja hegyével Kémlelgette belét, haladott majd újra s körűlment.

Nagy pedig a fa körűl kémgondosan óva kerengvén Így is rejtve maradt s kikerülte üzője figyelmét. Ekkor az őr dörmögve megint ült régi helyére S szidta csalárd füleit, majd néhány békeigéket

Monda Koránjából s a kellemes éjjeli társ, a Szembekötő álom fáradt érzékit eloltá. Akkor előlépett lábait könnyűden emelve S elfojtott lélekzettel már háta megett állt

A török őrnek az ifju s vasat mért puszta nyakához. Ám mikor a kardot vágásra emelte, szorítást Érze kemény jobbján s gyilkos szándéka hiú lön. Megdöbbenve, de egyszersmind nekiszánva tekintett

Vissza Nagy, a gátlót kész megtámadni; de holdnál Néma csodálattal ismert öccsére, ki, hajtván A nemes indulat őt, bátyjának utána megindúlt S gyors-ügyesen nyomait képes vala érni. Csodájok

Csak pillantati volt. Nem szólott öccse; de kendőt Olda le, bal karján lobogót s készűle lekötni A török őr száját. Jól érté bátyja s javalva Szándékát, térdére bukott s míg öccse kötötte

Kendőjével amazt, ő karjait általölelvén A vergődőnek nem hagyta lerántani nyűgét. Megkötözé most a két ifju s kötözve vivén őt, A társakhoz elért s azok örvendék az örömjelt.

Oldva lön a török és elkezdett vallani: merre Volna veszélytelen út, hol fekszik gyéren az alnép, Merre vonúltanak a kerülők, a táboros Ámhát Sátora merre vagyon, szélvész paripái hol állnak

Almos jászol előtt, s végtére könyörge, ne ölnék Őtet el, itt vinnék inkább, mint foglyot Egerbe. S ő szolgája kereszténynek kész volna közöttük Megvénhedni, remény nélkül, hogy visszajöhessen.

Szörnyen hallgatván ránéztek a várba menendők És nem volt kegyelem szemeikben. Térdre omolva A nyomorú még kérni akart; de csapatva legottan Elgördült feje és a vér felbuzga nyakából.

Ő hadi ösvényét eljárta; de a magyaroknak Gondja tovább terjedt. Céljok vala szökve csatázat S öldöklés nélkül, ha lehetne, bejutni Egerbe, Karddal vágni utat, ha bajok támadna; s azonnal

Férfias elszántan nyugovó táborra menének. Sok hadi munkától fáradtan aludtak Egernek Ellenségei, csak távol sétálva alá s fel A vég őrei. S csendesen és vígyázva kerűlvén

A sürüebb csapatot, kijelelt ösvényen előbbre Mentenek a hősök, kijutandók szinte csatátlan És akadály nélkül, akadályt ha nem adna merészség. Vas legelől mene, hátvédűl maradának utósók,

A három testvér, csak alig zablázva vitézi Kéjeik ösztöneit s már a csapat épen elérte A ragyogó sátort, melyben közepette hadainak Őr nélkül bizton nyugodott a táboros Ámhát.

Nem tova széllábú paripái dobogtanak. Itten Három testvér közt elvesztő gondolat ébredt. Menjenek ők, mondának együtt, de mi hátramaradván Itt e sátornak kebelébe, ha isten akarja,

Vagy karddal, vagy orúl bejutunk és híre kelendő A tettnek, melyet kísérteni alkalom indít. Összebeszélve tehát legelőbb is az ólba menének, Meggyilkolva lovászt és aki körűl vala, mindent.

Három arab csődört kikötének dárdanyelekhez, Hátaikon, ha zavar támadna, futásra kelendők. Majd egyenest utokat vették Ámháthoz; előttük Barna Halil feküvék, pajzsára terülve hanyattúl

Kontyviselő feje, sűrü szakáll barnítva be mellét, És mellette körűl kopjái letűzve valának. Mélyen aludt s az egész környék hallhatta, hogy alszik: Harsogva s felhorkant megakadt lélekzete néha,

Mint a vadkanoké, borzasztó fúladozással. Ezt legelűl az öregb Nagynak végezte ki kardja, Ketté osztva nyakát a díszes barna szakállal S horkantásai megszüntek. Mellette szelíden

Ifjú öccse nyugott, kobozát még tartva kezében, Melynek hangjainál szenderge el. Útba esőleg Ennek is öldöklő kezeiktől kelle halálba Mennie; ő mulató kobozát nem pengeti többé.

Így Juszufot s Szkendert megemészté kardjaik éle, És a vizsga Jakult, ki kinyúlt kopjára hajoltan Ülve aludt és puszta nyakát feltárta; de őt is Nyakcsigolyán nagy erőszakkal megütötte magyar kard.

Így mint néma halál ádázan előre haladtak. Ám nem adá a sors végezniök e hadi munkát. Egy lekötött csődör felrántá nyugtalan ésszel A letüzött dárdát, s lázadtan forga helyében,

Majd érezve szabadságát, sőt hajtva, ijesztve A zörgő nyéltől, mely nyomban utána huzódék, A nagy tábornak kezdett futamodni s nyerítve S lángot fúva iramt, valamerre ragadta szilajság.

Gázolt sátorokon, nyugovóknak testein, álmát Szörnyü rugásával sok erősnek tette örökké. Így mint a szélvész folyvást szilajodva csapongott S szerte jaj és ijedés s hadi zaj támadtak utána.

S a roppant tábor mint egy nagy szörnyeteg ébredt: Száz meg ezer kar emelte vasát, sok száz kapa lóra És végigtapodott nem ritkán társai rendén. Sok rettenve kiálta magyart. S a zagyva tünődés

És százféle kiáltás közt egymásba ütődők Víttanak oktalanúl, nem hallva, nem értve meg egymást. Volt ki közöttük rendre ügyelt. Lovagolva kerűlvén A tábort Delihám ébresztett vesztegen állni

Mindeneket, maga ment baj okát megtudni hadával. Mindinkább ébredt azalatt a tábori népség És fegyverre kapott. Közel állt Vas társaival már A táborszélhez s hallván e rettegető zajt,

Monda: „Vitéz társak, nem jó hírt hallok amonnan: Ébredez a tábor s mielőtt a síkra kijutnánk, Harc töröl el; kiki menjen azért, amerre szerencse Nyitja utát s vigye társainak hírét meg Egerbe.”

Szóla s kelő törököt, ki lovat tartott vala féken, Karba csapott, hogy fékkel együtt keze szára lehulla; S lóra kapott maga s elszáguldoza, vérnyoma látszván Szörnyü rohantának s holt testek szerte nyomában.

Társai példáját követők vérontva haladtak A veszedelmes uton s borzasztó látni haragjok Éjjeli munkáját: száz képü csodái halálnak. A testvér Nagyokat már akkor elérte veszélyök.

Ők mikor a vad zajt hallák s a harcra riadva Ébredező tábort, kezeik merevedve szünének Néma csatáiktól. Feledett lőn büszke merényök S messze, reményen túl lebegett a fénykörü célpont.

Egy gondjok vala még, menekedni. Felülve lovaikra A két bátya futott; de az ifjabb hátramaradtnak Ámhát ébredező szolgái utána esének. E szomorú zajon a két testvér visszatekinte,

Látta vesződni nehéz, megölő harcában az ifjat S őket menni tovább nem hagyta nemes szivök; egyben Visszarohantanak öccsöknek bántóira rontván. Annak már akkor kebelét megjárta hideg tőr

S halványan leborúlt lábaiknak elébe; de ők is Nagy sokat Ámhátnak szolgáiban elkeseredve Öltenek el, sokakat karjok fáraszta sebekkel S zaj vala s rémületes csörgés körülöttök. Azonban

Őket is a sokaság az öcséhez alázta. Feküttek Vérbe borúlt arccal három testvéri levente Egymáshoz hivek életben s szép hősi halálban, Hajh! nagyon is méltók megöletni pogány kezek által:

Sok törököt kezeik munkája kiirta, mig éltek. Vas haladott azalatt, megölöttek vére borítván Fenn ragyogó kardját s hű társai vágva nyomába, Mint kiki tud vala, ment; de jövének szembe tizenkét

Százan jó lovagok Delhámmal s szerte beállták A rohanó utját s kezdődék gyilkolatos harc. Könnyü török lovagok sürüen kopjázva üték meg A kis számu magyart s ezek ellentállva lehulltak

Egymásnak láttára s pogány tombol vala rajtok. Vas maga, mint villám száguldoza s félve kerülték A hold népei őt; de megy ő, sokszorta kiáltván A testvér Nagyokat s keserű nem vennie választ:

A Nagyok őneki már nem fognak visszafelelni, És nem társaikból csak egy is; mind halva feküsznek. Végre futásnak ered, viszi a szél lábu arabmén S kezdődik szabadabb téren pályája. Utána

Jó Delihám száguld: de vasán a visszaütőnek Megszédűl feje s kábultan nyergére lehajlik. Senki azontúl őt nem kergeti. Ám nyilakat visz Vérző testében s paizsán sok kopja dörömböl.

Őt viszi a jó mén szélvész rohanással azonban, S oly közel a várhoz törökök kísérni felejtik. Így nagy fáradtan hajnalra bevágtat Egerhez, Döngeti a kaput, és bekiált harsogva Dobónak:

Pajzsa nyelét balján üresen hordozza, fejében Fél süveg űl, fele lógva ütött vállára hanyatlik, Kardja törött, arcát s kezeit beborítja setét vér. Senki sem ösmer rá, mind elborzadva tekintik,

Annyira lett harc és sebek által rettenetessé. Csak maga sejti Dobó, kapuját megnyitva előtte, S amint öldöklő jobbját megfogja, imígy szól: „Élsz-e vitéz ember? Hajh! mint vagy téve csodává,

S elszabdalt tested mint van szörnyítve sebekkel? Monddsza: hová lettek hű társaid, a Nagyok, és a Húsz egyebek, mind kedveseim, s villámi karomnak? Vagy ha halál mezején ők elfáradva lehulltak,

Mondd: mikor érkezik a megszállott várra segítség, S hű fiait fölváltja-e már valahára hazája?” Erre felelt, megrázkódván bánatja hevében, A véres bajnok, s ily szózatot ejte Dobóhoz:

„Elbámulsz-e Dobó, te vitézek csillaga, rajtam? S társaimat kérded? de ne kérdezd őket, alusznak, Ott, honnan többé nem fognak kelni csatára; Én pedig eljöttem, hogy meghalhassak Egerben.

Mert tudd meg, fiait föl nem válthatja hazája. Itt a Száz, ott Maksa henyén ránk nézve hevernek, S a magyar oly kőszív, nem mozdúl semmi bajunkra.” Hallja Dobó, s nagy lelke fölött mint felleg elömlik

Fájdalom, és bánat; keseredve siratja hazáját, Szép haza tégedet, és a nemzeti szörnyü hasonlást! Mégis csüggedség nem látszik semmi vonásán, Nem hadi tetteiben. Mint nap, mint fényes acéllánc,

Tündöklik veszedelmi között a rend, az erőnek Támasza, és az eső várat nem ereszti bukásra. Most, mert látja, nem épülhet másokra reménye, Százezerek harcát maga készűl vinni hatalmas

Vállain; őr hadait gyüjtvén egy helyre, közöttük Áll daliás nagyságában, mint déli magas fény, S lelke dicső elszántából így ejti beszédét: „Bajnokok! a várt nap, mentségünk napja közelget:

Vég viadalmával készűl ránk jőni pogányság, S vagy győzünk vagy esünk, dolgunk itt éri határát. Földbe ne nézzetek, élőt az gyomrába be nem vesz, Égbe se, ott isten gyávának nem lakik, és jó

Természet tilt a levegőn kirepülnötök innen: Kardunk a mentség, s a szívnek bátor ütése. És van okunk jó fegyverben bizakodni: csatáink Edzették azokat; van okunk táplálni szivünkben

A bátor dobogást; mert azt tarthat meg ezentúl. Senki azért elkábultan sokaságra ne nézzen. Isten akarta, egész seregek pusztulnak előttünk, Isten akarja, segéd nélkül ma csatára kiszálljunk

Végre pogányokkal, s díjunk, amennyi halandó Embereké lehet a nap alatt, legyen annyi dicsőség. Vagy mi nem is magyarok, nem azok maradéki vagyunk-e, Akik előtt fejedelmestűl országok elestek,

Kiknek előtte világrontó Mohameddel alászállt A ragyogó félhold? fel! buzdúlj régi magyar szív, Élni tanulj, nem halni: halál a névtelen élet!” Így szólt, s bátorodást olvasván a csata véres

Hőseinél, őket csapatozva falakra kiosztá. Már bomlottak azok, s a várrom, kőhalom inkább Mint védhely, szomorún beteg oldalait mutogatja, S a benn forgódó hadakat jól látni kivülről:

Annyira tépettek mindennapi ágyulövéstől. A magyarok romlott falaikra kiállnak utószor Némán, s rettentőséggel nézdelve le; vélnéd, Hogy minden romon egy bujdokló Márius áll meg:

Olyan igen sanyarú halovány képekkel ijesztők Nyugtalan álmoktól, s viadalmak fergetegétől. Ámhát ellenben minden hadat összeparancsolt, S a szomszéd falukat kiüríté; százszor ezernek

Kelle ma fölváltott hatalommal törni Egerre. Hajnal előtt kezdik, s költöznek szinte magas dél Fordultáig; egész várnak környűlete vasnak Rengetegét viszi, ágyuk alatt nyögdelnek az ormok.

S mint sürüen szállt hó, a völgyet s dombokat egyben Ellepi sok patyolat; száz zászlón lengedez a szél, S zárva van a kis Eger, mint habtól tengeren a szirt, Mint kor-dúlta hajó, melyet sok fergetegekkel

Kerget erős hullám, s partját nem tudja találni. Zeng a jel, s hármas viadal zendűl meg utána Kürtökkel, dörgő mozsarakkal, s a sok ezernek Oly riadalmával, hogy eget ráz, földet üt, és a

Szomszéd falvakban szót nem hallhatni zajától. A földúlt város köveit megmássza Oroszlán S Musztafa, és Dervis sokasággal utána nyomúlnak; Egyszersmind Ámhát szolgáit, mint magas erdőt

Hozza Memeth, s pajzsán szög ménnek rázza sörényét. Még Ali sem fér meg vaddá szörnyedve dühében Árkai közt; kirohan, népét nógatja szavakkal És iszonyúsággal; maga Ámhát őrzi tanyáját,

S lesben ülő sasként népének jegyzi csatáit. Már szünik a dörgés, megürülten hallgat az ágyú, Puskák pattognak, kard cseng a kardok acélán, És kezdődik ölés, s romláson uralkodik a gyász.

Itt Gyulait sujtott dárdával elejti Oroszlán, Pozsgai vágja Halult, őt Musztafa éri csapással S elválasztja fejét fent bagdadi kardja nyakától, Zoltai, Figedi párolgók sok vérrel az ormon,

Szörnyen az elcsapdalt fejeket törökökre leszórják. Nem szünik a sokaság, s Dervis csikorogva Pribékhez Szúrja hegyes tőrét, s azt mélyen mártja szivébe; A falról Nagyivót lábánál fogva lerántja,

Majd maga mint tűzvész felszáll az oromra, s utána Nagy csapat indulván, zászlót feltűzni törekszik. Zoltai válla sebét elkötni kitére; vesződik Figedi, mert fogait kővel megütötte Oroszlán.

Jő Gergely, s magyarok harcát már csaknem esőben Látja, s pogány Dervist zászlóval örülni az ormon. Elbúsúl, s nem szól; de rohan Dervisre halálként, Hármas ütéssel zászlóját eldönti kezében,

Egyszersmind oldalt Dervist megkapja: az ordít, S tőrre bukott vadként vergődik, Gergely azonban Húzza hatalmasan, és amint elsujtja kezéből, Fejjel aláfordúlva leszáll az, s hengeredését

Vérengző magyarok kísérik vad hahotával. Mecskei más részről Memethet puskázva fogadja, És a legdeliebb sereget pusztítja lövéssel. Ötször az eltemetett hadakon jő új had, ötödször

Visszasivalkodik, és a várra tekinteni reszket. Mert kiegészített fala közt benn áll vala s éji Fáradságnak okos várnagy jól vette jutalmát. Fut Memeth is, pajzsával együtt elhagyja sörényét,

S Mecskei dárdáját viszi elgörbedve nyakában. Legzengőbb csata hallatik a vég Bolyky toronynál. Ott fene Zádornik, s vele bárdot emelve Zuhányi Vassal s testtel is törököknek tartanak ellent.

Mindenik áll nagy testhalmon gázolva; de Kamber Hoz hadat, és elhozza vasában ölő keze súlyát. Ott Zádornik előtt testvér Juricsokra rohanván Mindkettőt nagy ütésekkel fárasztva ledönti,

És szaladó Kubikot dárdával hátbaszegezvén Véresen a szörnyű fegyvert elvonja szivéből. Hozzácsap, de kemény dárdáján eltöri kardját Zádornik, s az ölő fegyvert már érzi agyában;

Őt Kamber nagy testhalmokról dönti hanyattá, S karddal még pihegő mellét elvágja. Zuhányi Elréműl, s bárdját viszi futva, de őt is eléri Kamber, s eldarabolt testét áldozza halálnak.

Handsa is, és az erős Durak ordítozva csatáznak, S másszák a falakat. Csak alig gyógyulva sebéből Most jön az ifju Pető, van aranyzott puska kezében S gyors veszedelmet szór: jön harc ijedelme Dobó is.

S visz kárt, és romlást rohanó törökökre hadával. Sőt megürűl a vár, hallatlan bátorodással Küzdenek a nők is, a gyenge leányka felejtvén Ártatlanságát, vad ölés munkája közé megy.

Fél az ürűlt várban maga lenni Dalár is, elindúl S megy reszketve szegény, atyját kísérve szemével. Mintha darázsfészket zavar a gyermek keze, ott az Megzúdúl, majd szárnyasait megereszti haraggal,

És azok elmennek környűlszállongva, fulánkos Testeiket hordván, a bántót messze szalasztják: Úgy bántott magyarok meg nem férhetve falak közt Messze vivó törököt kergetnek puszta mezőkön.

Musztafa már fekszik csővel leterítve Petőtől, S a felvont mordályt bágyadtan tartja kezében. Kelne; de lőtt derekát nem birja emelni haragja. Jó lovon a szerecsen Menethám száguldoz azonban;

Ellene Vas viszi hosszú körös dárdája hatalmát, S amint egymáshoz recsegő szálfákkal ütődnek, Vassal az elfáradt szög kanca süvöltve rogy össze. De Menethám a fent idegen vasat érzi nyakában,

Elmarad a lóról, s győzője kegyetlen ütéssel A kiragadt dárdát másodszor sujtja nyakához. Sátorban Hanivár nyugodalmát nem leli, látván Ennyi gyalázatját a hold népének, erővel

Fegyvert, s mént ragad, és gyilkos viadalra kiszáguld. Tündöklik sok arany művel szép köntöse, gyöngyös Féket tart bala, s gyémántos kard terheli jobbját; Úgy hiszi: még ma bemegy rohanással szép Leilához

S a tolvaj magyaron nagy szörnyűködve boszút áll. Gyilkol is, és vérét nem szánja, nem a hadi népet, És maga új felhőt támaszt hatalommal Egerre. Figedi fut, Hanivár s Ulemán kopjázva vadásznak

Élte után, s nehezen mozdúl szűk téren előttök. S ím habzó paripán sebesen jő Zoltai, társát Váltja csatájában, s így szól a szembejövőkhöz: „Erre török! Hanivár, ha te vagy még, erre vasaddal,

Vagy bár kettővel, mindkettőtökre megállok.” Akkor elállt Hanivár, megnézé, s így ada választ: „Pusztítója szerencsémnek, te utálatos ember, Gyáva leányrabló! Hanivár nem retteg előtted,

Sőt örömest szivedet megetetné görbe vasával. Most ugyan elválik, ki fog eltávozni nevétől. Jer neki! több szóm nincs, kardom fog szólni helyettem.” Így szólt, s egyszersmind nagy ütéssel Zoltai pajzsát

Ketté választá. Döbbenve lehulltak előtte A darabolt részek, s kitünék nagy melle födetlen Zoltainak, másodszor is a hős ifju dühűlten Vág vala melléhez, de körűl mint nyugtalan örvény

Járt amaz, és rését kémlelte halálos ütésnek. Mint szállongva leső turulé a vadra, serényen Ahova ér szeme, nézését ott éri csapása. Már Hanivár nem birja fejét, nem birja hatalmas

Karjait, élete, a kedves rövid álom, enyészik, S ellensége vasán háborgó vére setétel. Mondana még Leilát nyildokló ajka, keményen Mondana tán átkot, de halál elzárja örökre.

Figeditől Ulemán sebbel fut vissza rakottan, S verve szerencsétlen vénségét huzza tovább is. Fennvillogva Dobó az erőszak művei közt jár, Százanként falütő törököt kerget le faláról;

Ötvenen egy halmon leterítve feküsznek előtte. S még harcol Kamber, Durakot még hajtja merészség. Mint két tengeri szirt, nagy fejjel tetszenek ők ki S hosszas üvöltéssel tart a kétes had egyenlőn.

Halla pogány sívást Robogó, s ide tére helyéből, S amint föllépett, legelőbb is Handsa csatáit Látta meg. Az tüstént ösmert veszedelme jelére S reszkete hadviselő markában acéla; könyörgött

Egyszersmind, s ily szót Robogóhoz monda serényen: „Monddsza vitéz ember, be akarsz-e fogadni rabodnak? Ím én kész vagyok a harctól megszűnni ezennel, Harcok után pedig oly váltság legyen adva hazámból,

Mely magadat, s fiaid fiait nem hagyja szükülni.” Arra kegyetlenen a rettentő hajdu felelt így: „Sem te rab, én sem urad, te hitetlen szolga, de kínzód S öldöklőd leszek itt, s a váltság ára halálod,

Melyet kér kezeinktől a rég árva magyar hon.” Így szólt s a réműlt Handsát megütötte derékon, Az pedig elhajlott, és a vágásra emelt kard Hajladozó testét a földre lehúzta magával.

Tesz nagy pusztítást más részen karja Dobónak, Ketté vágja Bichirt. Ramadát tört melle sebével Ellasítva, magas zászlóját rántja kezéből, S teste fölött áll meg, mint győző véres oroszlán.

Már paizsát, s az aranysisakot tova nyujtja Karának, S áll pusztán, s heven a harctól, s szálkardra bizottan. Ím nagy távolból jön azonban zúgva szökő gömb, A sisakot hű szolgástúl elrontja előtte,

Sérti magát vállban, s kardját kisodorja kezéből, Ellenben gázol Durak a testhalmokon, és fenn Rengeti a buzogányt, várnagynak mérve fejéhez; A várnagy pedig áll, s el nem lassudva sebében,

Puszta kezekkel ví, s harcol fél mázsa kövekkel. S mintha belőlök várt készűlne emelni, vagy álló Csarnokot a halmon, nagy barnás szirttöredéket Hány olyan sürüen. Nem használ harca Duraknak,

Nem nagy teste: hajol feje megkoppantva Dobótól, S szörnyen egész ember fekszik beborítva kövekkel. Kamber is, és Robogó hosszú harcoknak utána Nyugszanak, a csatahelyt Kamber még mássza setéten,

S húzza nehéz derekát, a földet rágva dühétől, Majd nagy hörgéssel testét elhagyja az élet, S mint villáma fogyott felhő levegőben, eloszlik. Véresen űl Robogó véres kövön, és vad örömmel

A szaladó hadakat nézvén ott várja halálát. Nincs már, aki Eger falait megmássza merészen, Mind a harci mezőn szaladoznak puszta kezekkel. Hasztalan űz Ali, készebbek vasa által öletni,

Mint heves ütközeten szörnyebben halni magyartól. Így a harc, mely kezdődött nagy rettenetekkel, S tíz ország ordítását hordozta magával, Elhagyván fiait százféle halálnak ölében,

Végződik csenddel, s tévelygő lassu nyögéssel. És Eger áll, többé meg nem kísértve töröktől. Omladozott kövein vérengző férfiak ülnek: Ők tarták meg Egert, s ez volt sasfészke Dobónak.