Dúlja el boldog napom a szerencse
S bús ködöt vonjon szomorú egemre,
Mindenemből bár kiraboljon a bal
Végzet hatalma,
Engedek; s amit kezeimbe nyújta,
Csendesen nyujtom kebelébe vissza;
Nem szegem meg bús siralommal ömlő
Tűnete reptét.
Ám azon lesz majd örökös nyugalmam,
Amin izzadtam lefolyó napimban,
Hogy közel járván az egek tüzéhez
Lelkem is éljen.
A tökéletnek szövevényes útján
Álmadoz szívem megörűlt reménye,
Hol derűl a rény s tudomány világa
Mennyei körben.
Erre nem dördűl az irígy negéd, dölyf.
Keble agg mérgét födöző alakban
Semmi színesség nyoma nem tünődik
Semmi gonoszság.
Szűntelen békét visz előttem elmém,
Meg nem háborgat soha a keservek
Árja, s igy mindég egyezek magammal
Csendem ölében.
Vígadok mértékletesen, s örűlök,
Ha pedig méltó okok érdekelnek
Elborúlt szívem bajait kinyögjem,
Gyászamat űlöm.