CSÍK FERKE

Csík Ferkének elfogyott a telke, Annál inkább haza jár a lelke, De a lélek bundát visz a hátán: Így jár haza éjnek éjszakáján.

Csík Feri, ha végigmegy az utcán, A kuvasz nyí visszahunyászkodván. Csík Ferit ha valaki meglátja, Keresztet vet; oly sápadt orcája.

Most jött haza hosszu bujdosásból, Híre-hamva eltünt a határból. Azt csak ő és a jó isten tudja, Mily keserves lehetett az útja.

Jó fiú! már tíz év óta árva És ezért lőn telkéből kizárva. De fejét ő addig le nem hajtja, Míg az udvart végig nem kutatja.

Legelőbb benéz az ablakrésen: Apja, anyja ott tanyáztak régen. Félve néz be, mintha búját lopná, Hajh, pedig beh örömest odadná!

Most leül a lócán a tornácban, Itt ült egykor ünnepi ruhában. És előtte gyermek-ifjusága Áthuzódék, mint a hold világa.

Majd tovább megy s a Kajlát az ólban Ott találja egy almos zugolyban. Míg ki nem hült apja örökéből, Jóizűket hörpölt a tejéből.

Csík Feri most a kertet vizsgálja: Megvan-e még három szilvafája? És a méhek ott a kert mélyében Mit beszélnek a komor éjfélben?

Csík Feri hogy megvizsgála mindent, Félre vetve bundáját, körülment, És kapált, és seprett, árkot ása, Ámbár csak sohaj volt áldomása.

Gyakran egy kis elhagyott kamrában Mécsvilágnál fúr-farag magában, S mintha vész-zaj dübörögne távol, Szomorú dal hangzik ajakáról.

Így jön ő nagy későn, mint az éjfél, És korán megy, míg a nap fel nem kél, S a lakosság sok kísértetet lát, Elkerűlik rosz szomszédjok házát.

De a gazda reggel hogy felébred, Szeme háza környékén megtéved, Alig ismer görbe boglyájára, Tört szekere s betömült árkára.

Folytonos, bár lassu működéssel Ferke végez minden munkát éjjel. S hétről hétre szépen van látszatja, Hogy magát itt valaki mulatja.

És a fösvény, kit keresztfiának Háza, telke felgazdagítának, Félelemmel és gyanúval nézi, Dolgait hogy más keze intézi.

De a háznál még több ember is van. Nyugtalan vágy ébred Sárikában; Mintha látott kép után epedne, Titkon ébred tündéres szerelme.

„Hátha ő az?” szól a vétkes gazda, Kit gondolt, azt mással nem tudatta. „Hátha értem jő?” szól szép leánya, A vidéknek legszebb Sárikája.

„S haljon! éljen!” volt a két kivánat, Melyet súga rögzött bűn és szánat. „Haljon, éljen!” s jórészt úgy van dolga, Mintha élne s mégis meghalt volna.

Így megy egykor félhold éjszakáján, Egy törött szántóvas van a vállán, És megáll egy künn felejtett háznál, Mintha vendég volna önmagánál.

De utána egymást nem gyanítva, Megy a gazda és a gazda lánya. És mikor a házhoz lopakoznak, Hangját hallják rémséges zajoknak:

Mély sohajtás hallik, mintha vadkan Fúna mérget s vért habzó kinokban; Felvilágol a ház és utána Csengő s tompa hangok zuhanása.

Rémülés száll a közelgetőkre, Vissza is mennének nyakra főre, De erős a jó és rosz kivánság: Nem lehet, hogy titkát meg ne lássák.

Áll a gazda az ajtóval szemben, Vad merénytől izzó félelemben. Borzadozva, s mint a fal, fehéren, A leányka az ablakhoz mégyen.

Csík Feri meg lángot szít kohában, S csüggedetlen pőrölyöz magában. Azt reményli jámbor, jó hitében, Hogy jót várhat a jótét helyében.

És látá a gazda, kit talál itt - Gyámfiát, kit régen elholtnak hitt. Félre állott, mintha tanakodnék: Mit tegyen, hogy meg ne károsodjék.

„Mennyit fáradt s mégis mind hiába! E gézenguz üljön birtokába?” Gondolá és gyorsan eltökélve Monda: innen nem szabadul élve.

S míg a lányka nézi ábrándozva, Csík Feri a pőrölyt mint hordozza, Ropog a nád a ház tulsó sarkán, Szél és a láng bele harapozván.

És az ajtó hirtelen csapással Elzáródik egy kulcsfordulással. Ferke hallgat s gyors lábak futását Hallja s lát egy arcot ablakán át.

Csík Ferkének hűl a vér erében: Mi lelé? nem tudja hevenyében. Majd az ajtót kémli, s látja végre, Hogy bezárták vég veszedelmére.

„A kovácsot zárni műhelyébe Csak bolondnak, juthatott eszébe. „Monda Ferke s csapkod pőrölyével, Hogy a vas zár darabokra hull el.

„Hol vagy, gyilkos?” szól most kirohanva, A szegény lányt csaknem eltapodva: A lány nyitni jött elé az ajtót És elájult, hogy kulcs benne nem volt.

Csík Feri most észre jött egészen, A leányt hogy látta szépségében, Vagyis inkább úgy megháborodék, Elfelejté, hogy fején a ház ég.

Ők azonban, egymást jól megértvén, Nem mulattak a veszély vidékén, Ferke a kész vassal ment terhelve, Sári Ferke sorsán epekedve;

Mentek, mendegéltek és nem volt vég A panaszban, míg a házat érék: Oly sok roszat tőn a fösvény gazda, Hogy mind csaknem elvesztek miatta.

Múlt az éj, és a hajnal közelgett, Állt a gazda egy nyilt szekrény mellett, Egy nagy kulcsot forgatott kezében És sokáig ránézett merően.

„Ide zárjam vagy a kútba vessem, Bajba, vagy gyanúba hogy ne essem? Ezzel zártam őt a másvilágra, Hogy ne vágyjon többé birtokára.

Ez felérhet száz koporsószeggel, Vissza nem tér, akit ez rekeszt el. „S rejti kulcsát a szekrény mélyére, Mélyebben még, majd ha reggelt ére.

És alunnék; de az éj kietlen, A hold bujkál úszó fellegekben, És az alvó, gyakran felijedve, Képeket lát, milyekhez nincs kedve:

Látja halvány képét az árvának, Hajai mint égre borzadának. S amint öntanyáján csontig égett, Hogy nem látni rajta emberképet.

Föl-fölkelne, de hová vonúljon? Vele jár e kínkép minden úton. Nincs menekvés, virraszt álmodozva, S alszik egy jó percet sem nyugodva.

Most felugrik s rohan a kamrába, Belemarkol Sárika hajába: „Nem láttál egy embert? szólj, ki volt az? „Sári felriad s szól: „Ég, irgalmazz!”

„Nem láttál egy embert, egy halottat, Egy elégett - és feltámadottat? Halavány volt, mint a hold sugára, Mely lesütött rémes orcájára.

Ő volt, ő volt!” és választ nem várva, Vasvillával rohant udvarára. És az udvart és kertet bejárván, Megbotlott egy feldőlt eke szarván,

S hogy ráismert új szántóvasára, Visszahökkent s köd borúlt agyára. „Hát ez a vas, melyet ő kovácsolt, Ó, ki régen és most újra megholt?”

Nem lőn maradása; menni kezdett, Elhagyá a házat, udvart, kertet, Bujdokolva ment a faluvégig, Késő bánat és iszony kisérik.

„Elmenjen hát, soha meg ne álljon, Hátha, amit láta, csak vad álom? „Még megfordult egyszer s visszanézett, S ím fehéren ott állt a kisértet:

A rettentő pőröly csontkezében, S barna szeme villogott setéten. Most már nincs a földnek urodalma, Melynek birtokáért megfordulna:

Megy, mint kóró, melyet fölkergetnek Szárnyai a zúgó förgetegnek. Évek mulva már, midőn az árva Mint nejére nézett Sárikára,

S gyermekekkel népesült meg a ház: És volt rajta minden istenáldás: Egy agg ember jött koldulni reggel Dúlt hajakkal és őrült szemekkel,

És kiült az útárok partjára, Mintha várna gazdag adományra. S íme fürgén és vidám orcával Két kis gyermek jött ki nagy lármával,

És örült és játszott fáradatlan: Két boldogság testesült alakban. Néz az őrült, mintha most eszmélne, Ajka reszket mintha szólni félne,

S szemein egy régi fájdalomnak Jégsziklái könyre olvadoznak. Így ül estig és sír, mint a gyermek, Valahányszor a fiúk közelgnek;

Néha suttog s láng fut el orcáin: „Jertek hozzám, szép kis unokáim.” Félve néznek hozzá a gyerkőcék, És vigyáznak, hogy tán meg ne sértsék.

Végre álmot hoz rájok az estve: Elvonulnak, jóizűn lihegve. Támaszkodván földbe fúrt botjára Az agg koldus vár az éjszakára,

Éjszakára, mely sötét határt von Közted, élet! s félve várt örök hon! Arcain az eldühöngött észnek Vad redői holtra dermedének,

És midőn a reggel ismét eljő, Némán ül az őrült, mint a sírkő.