Csattog az öldöklő viadalban szánni tudatlan
Fegyvere Honnunkat pusztítani jött sok ezernek,
Csattog, zúg, morog a harcok dühe kedves határin -,
A nyugvó hazafit fegyverre kiáltja Hazája,
Ébred ez, és szörnyű vasait derekára csatolván
A rezgő buzogányt iszonyú markába szorítja,
Párduca leng vállán, lobogója vitézi sisakján,
Gond lepi férfias arcát, hős láng üt ki szeméből,
Győzni vagy halni tudó bátorság sürgeti lelkét.
Ily népet mikoron látok, kiverődve valómból
Képzetem a csata térmezején mint villog előre,
Hogy közelit ellenségéhez, hogy rontja hatalmát
S villámmal rakodott felhőként, (mely ha magashoz
Érkezik, ontja tüzét, dűl, ront és döngeti ormát,)
Mint ví, mely szaporán; s készséggel ereszti ki vérét,
Kit mikor él vagy hal, a H a z a szent neve buzdít.