Lányka, szerelmimben ha külön több névre találtál,
Meg ne itélj: egyedűl elnevezések azok.
A nevek és kínok változtanak egyre szivemben,
Csak magad, oh kebelem gyújtogatója, te nem.
Tégedet esztendők nem képesek összezavarni
Senkivel; állsz egyedűl szűm koszorúja gyanánt.
Az téged keserű kínnal nevel énnekem, és fogy
S hervadozó gyökerén elhal az életi kéj.
Ah ki lesz, aki megint gyermekkort, aki merészebb
Észt és szűnetet ád álmadozásra nekem?
Kívánságom elől az örömnek napjai futnak,
Mint fut az égi sugár föld zivatarja elől.
Elmegy az ifjúság, a könnyű képzelet elmegy,
S itt hágy a búnak, hogy megemésszen orúl. -
Menjetek! e szakadott szívvel majd elmegyek én is,
S dombom alatt végignyúgoszom a nagy időt.
Ott tán a csalogány dalt mond a csillagos éjnek,
S tán a lányka lejő hallani gyenge dalát.
Bús Csaba sírjához, deli lányka, lejőni ne rettegj:
Tőled nem lehet a bús Csaba sírja tova.
Jőj bátran: többé föl nem kel az, aki lenyugvék,
Vad fa terem dombján s fájdalom őrzi porát.
Ott hallgasd a dalt, s ha hajaddal az éj szele játszik,
Tudd, de ne irtózzál: bús Csaba szelleme az.