Mint urat és szolgát egyiránt beköp a csunya légyfi,
Úgy te határ nélkül fösteted emberidet.
Engem is, oh gyávát! le tudál festetni, s azóta
Képem, a kárhozatos máz, hazajárva ijeszt.
Festettél, most majd én foglak festeni: ülj meg.
Érdemet is tettél, s a munka kölcsön esik.
Itt szemed, itt orrod, füleid, két barna vitorlák.
Itt szád, mint barlang tátogat, és tüzet ád,
S gyomrodban forr a rágalmak mérge; de ím itt
Szarvad is, ördög vagy Turkai; én szaladok.