Míg a képzelődés könnyü szárnyán Lengedeztek gondolatjaim, S messzejáró lelkem szent hevével Kísérgettek égi álmaim,
Gazdag voltam édes bánatimban, Gazdag, bár nem boldog, örömimben, S a remény lágy karján szúnyadék. Most a férfiúság reggelére
Mért ily árván, ah mért, ébredek? Oda vannak áldott képzeményim, A szép álmok elröppentenek. Egyedűl van lelkem örömében,
Egyedűl a búnak tengerében, Nincsen őre, nincsen angyala. Oh a jég valóság, vad kezével Mennyi szépet, mennyi jót leszed,
Szív, ha annak birtokába estél, Nem lesz többé kedves ünneped. Engem szép szerelmem hajnalától, A reménynek legszebb csillagától,
Megfosztott és pusztán itt hagyott. S most ki van még kárhozott kivűlem? Még ki mondja méltán e panaszt? Oh csak aki későn lát szemével,
Egyedűl az, az mondhatja azt. Boldog a madár híg lakhelyében, A hal mély örvénye fenekében, Boldog a vad Karpát erdejében,
Csak te, Csongor, csak te nem vagy az. Téged a veszélynek évszakában Gyászos órák szűltek, bú fia! Nem volt akkor jó jel a nagy égen,
Nem világolt hajnal csillaga. De setétlő gyilkos táborával, S a halálnak undok árnyékával Bűnös éjfél nyomta a napot.
Akkor jött az átok életemre, Akkor, éltem első éjjelén, Akkor hoztak rám sötét hatalmak Bút, inséget a sors kerekén.
Elmerűltem a vihar zajában, A remény és veszteség dijában Állott éltem teljes érdeme. Most a nagyság minden érzetével
Egy kis sírgödörbe férjek-e? Vágyamat, mely éggel-földdel ére, Most maroknyi por temesse be? Nyom s jelenség nélkül így romoljak,
Könnyezetlen sorsban elborúljak, Mint a puszták bújdosó vada? El ne hagyj így vesznem, oh teremtő! Vagy mért adtál ennyi érzetet?
Vonj el a halálos semmiségtől, Adj szivemnek vég enyhűletet. Oh adj vég nyugalmat életemre, Álmot, boldog álmot bús szememre,
És megáldom bölcs végzésedet.
Cookies on Poetry Cove