„Nem kérem, oh sors! kincseidet, nem az Uralkodó kényt és ijedelmeit, Sem harci pályán a megöltek Véreivel ragyogó szerencsét:
Gond és irígység mostoha tárgyait. Csak ami keblem mélyeiben buzog, Csak amit elmém tiszta lapján Írva hagyott az örök teremtés,
Oh adj nekem szót, édeset és erőst, Azt szűvarázsló hangba kiönteni: A dal hatalmát add nekem, sors! S megfizetél ez egy életemre.”
Így esdekelt a lángkebelű fiú; S mit kért, megadták dúsan az égiek: Szózatja harsány s áradatként Elragadó leve zengeménye.
Dallott szerelmet, dalla szelíd panaszt, S megédesűlt a fájdalom ajkain; Dalt zenge a muló örömnek S az maradóbb s magasabb öröm lőn.
Az ihletettnek ajkairól dicsőn Kelt a merész dal, meghaladá porát A lomha földnek s fellegen túl A napot és nap urát köszönté.
Ég, föld lebegtek a dalok árjain; Feltűnt az élet s minden alakjai, S a nagy jövendő fátyolában Rémületes temető világa.
S mily lelkesítő hangja emelkedék Hozzád, te féltett s hőn szeretett haza, Midőn királyi homlokodnak Vészbe merűlt koronája ingott!
Hány hű fiadnak zenge magasztalást, A hívek és jók tapsai közt: mig az Ál szív ijedve visszadöbbent S a kifajúlt cudarok dagálya
Megszégyenűlt a honfierény előtt. S ő e daloknak lélekadó ura, Mint aki végzé alkotását Egy kicsi bár, de nemesb világnak,
Megnyúgodott a fáradozás után; Megérte, amit ritka szerencse ád: Évülhetetlen ifjuságát Műveiben örökűlt eszének.
Most síri éjfél leplezi a jelest; De a setétlő bús ravatal fölött A halhatatlanság füzére Sorsot, időt mosolyogva fénylik.
Cookies on Poetry Cove