BECSKEREKI

„Verjen meg az isten, Becskereki! Ne higyen szép szavaidnak senki, Ne higyenek sugár termetednek, Engem csaló fekete szemednek.

Elhagytam jó férjemet miattad, S most fejemet véginségnek adtad; Magam vagyok a vadon erdőben, Testem lelkem árván, veszendőben.

Verjen meg az isten, Becskereki! Ne hallgasson szavaidra senki: Aki meg tud egy szeretőt csalni, Soha nem fog az már hív maradni.”

Igy busúlt a szép fiatal asszony, Maga ülvén egy kerekded halmon; Hollóhaját szélnek eresztette, Bús orcáját kezével fedezte,

S mint buvár a tenger mélységéből Sóhajtások jöttek fel kebléből. S mint a kislány pince gádorában Ül, csábítás égvén orcájában,

Úgy ül úton-útfélen az estve, Pirosra és haloványra festve, A rablók és gyilkosok barátja, Jók félelme, roszak bátorsága.

S szűnik már a szajkó rikkantása, Nem hallik a harkály kopogása; Csak gili búg magányos fészkében, Csalogány zeng bokor ernyejében;

Fénybogártól ragyogó utában Fut a kígyó tarka pompájában, A levegő szabad mezejében Leng az agg sas utósó röptében,

De a bagoly megereszti szárnyát, A homályban kezdi országlását, Rettenetes, hol a fényt elállja Szárnyainak setét vitorlája.

S ki bujkál most a csere szélében? Lova fékét tartva jobb kezében? Széles kalap van nyomva fejébe, Karcsú mente szegűl csípejébe;

Szűk nadrága, sarkantyús csizmája, S szintúgy táncra peng a karikája. Akárki, de fínom legény lehet, Kényes, csínos, katonának termett,

S mit kereshet ez a késő vándor? Szeme olyan, mint a fekete bor, Szanaszét jár, mint Noé hollója; Gazdájára többé semmi gondja.

Hogy az asszonyt látja üldögelni, Abba látszik magát eltemetni, De ijedve föltekint az asszony, Csak hogy el nem ájúl a látványon,

S szegény bizonyosan elájúlna, Ha a legény olyan szép nem volna. S most így szól a jövevény hozzája: „Mit busúlsz te, vad erdők rózsája?

Sohase törd búban a fejedet, Meggyógyítom, ha nekem engeded: Útas vagyok s szép piros orcáért Élek-halok, szép asszony csókjáért.”

Így szólt, s fához köti sárga lovát, A szép asszony mellé veti magát, Vígasztalni kezdi szép szavakkal, Kérlelgetni kedves ajándékkal,

Karcsú der’kát tartja megölelve, S így szól hozzá csalfán hízelkedve: „Kell-e, rózsám, gyűrü újjaidra, Tarka kendő szép fehér nyakadra,

Kartonszoknya karcsu derekadra, Piros cipő kicsiny lábaidra? Kell-e, rózsám, barna legény csókja, Kell-e neked lelkem gondolatja?

Hív szeretőd leszek mind halálig, Uralkodom Pesttől Hortobágyig.” Igy szólt, s mintha vásárról jött volna, Portékáit bőséggel ontotta,

Kartont, cipőt húzott tarsolyából, Tarka kendőt német szép gyolcsából, És közűlük, amint egyet rázott, Aranygyűrü s hópénz karikázott.

Elámult a szemfényvesztő kincsen, Azt sem tudta melyikre tekintsen, S így szólt szíve vágyát eltitkolva A szép asszony nekibátorodva:

Nem kell nekem gyűrü újjaimra, Tarka kendő sem fehér nyakamra, Piros cipő sem kell lábaimra, S kartonszoknya karcsu derekamra;

Hajh de kell a barna legény csókja, Kell lelkednek minden gondolatja: Hív szeretőd leszek mind halálig, Veled járok Pesttől Hortobágyig.”

S a legény most leveszi kalapját Omló haja ellepi két vállát, S kitündöklik mint a hold világa Haja közűl ifiú orcája.

S ki volna más, mint te, Becskereki? Nem örűl úgy, mint az asszony, senki; Fölijedve borúl el nyakába, S vígan néz a setét éjszakába.

Hamis huszár vagy te, Becskereki, Rajtad még az ördög sem tenne ki; Majd mint a szél nyargalsz a pusztákon, Tagjaidon lobog fehér vászon,

Be-beülsz a bugaci csárdába, Nagyot iszol világ boszujára; Majd öltözöl úrfiak módjára, Kényes-nyalkán sétálsz a vásárra,

S ami szép és drága portékában, Ami jó van, s legel a pusztában, Mihelyt szádnak szemednek megtetszik, Átkozott kezeid azonnal megszerzik.

S nemcsak marha, portéka kell neked, Majd megvész a szép asszonyért lelked; Azokat is rendre csalogatod, S ha megcsaltad, odahagyogatod.

Gonosz kalmár vagy te, Becskereki, A vármegye nyomodat rég lesi; Nem szereti gazdálkodásodat, Vigyázz, kötél szegi még nyakadat.

Beteg sem léssz, mégis meg kell halnod, Kettős oszlop között fennakadnod, Lábad alatt tüskét kerget a szél: Megtalálod, amit nem kerestél.