AZ ÖZVEGY

Eltépte fátyolát a gyász S helyette bokrétásan és zenével Örömhevében ujjongatva lép fel A fürge nász.

Fehérre változott mezében Oly víg a nő; Istennek látszik gyönyörében Az ifju vő.

S a nép körűl Együtt örűl, S jó sors fiát, Ki elnyeréd

Az asszonyok legszebbikét, Boldognak áld. És völgyön és hegyen Lakodalom,

Határ - és végtelen A vígalom. A két jegyes fél háza Kas, melyben víg hadak

Egymásra látogatva Ki és be rajzanak. És úton útközön, Mint sodró vízözön,

Mindent magával Visz a futó öröm. S amerre hangja zeng, A bánat elhal,

Nincs könnyező. S ki máskor nyögve teng, A nagy vidék körén Nincs éhező,

Nincsen szegény! S gondot ki ne Felejtene, Forrásaidnál,

Bor istene! S bájhangjaidnál, Szelíd zene! A szomjas ajk föllelkesűl,

A gyors idő vigan repűl. Danáinál; És a halál Nem nyugszik a sír fenekén,

Oly hangos a nász-zengemény. Halál! Ki kél fel a sírok közül? Ki vagy te gyász fia?

Körünkben minden szív örül; Hagyd búdat szállnia. Tedd szegre gyászod s gondodat; Halottad nyugszik hant alatt;

De mit föld még be nem fedett, Az él, örűl, vigad, szeret. Víg nászra jőj te is velünk, Baráti karral ölelünk.”

Így szól egy a násznép közül, Egy másik közbevág „Üres szó! jobb, ha borkancsónk ürül! Kancsóban a világ:

Igyuk le búját, örömét; A többit szélvész hordja szét.” Így szól a szíves borbarát, Vígan köszöntve poharát.

Egy harmadik szelídebb öröme Az érkezőnek ekkép köszöne: „Kit sem dalszó, sem gazdag asztal, Sem bor, barátság nem vigasztal,

Az jőjön és tartson velem: Vígasztalóm a szerelem. Komor barátom nézz körűl, Válassz magadnak száz közűl.

Ma násznép, holnap nászt adunk, Másért, magunkért vígadunk.” Igy szólnak ők egymás után Öt vígalomra meghiván;

S tetszése hangival A násznép rárival. De a bús idegen, A gyászba öltözött,

Némán és hidegen Megáll a nép között, S arccal, min szenvedély Csatái rémlenek,

Hol semmi jel nem él S kiholtak a szemek; És hangon, mely gyötör, Melyet fáj hallani,

Víg unszolóihoz Így kezd felszólani: „Megálljatok, nász népei, Öregje, ifja, szépei,

Regét beszélek; rege-szón, Örömre búra változón, A szív mulat kéjjel tele S könnyűden lejt az óra le.

Szép s bájoló volt a leány, Tündérek gyermeke; Delibb csak egy s az férje lőn, Az ifjak remeke.

S az ifju férj s az ifju nő Nem voltak boldogok; Féltékeny az s a nő szivén Nem tiszta láng lobog.

Az óra jő; nagy útra kelt A férj s míg odajár, Kart hitfelejtő nője honn Egy újabb hősre tár.

A bűntitok szárnyakra kél A férj fülébe jut. S az visszatér, előtte már Haragja híre fut;

De orgyilkos kéz ejti el A vérért lihegőt, S halálveszélytől menti meg A vétkes ifju nőt.

Tiltott gyönyörbe fúl a gyász, Az özvegyév lejár; A két szerelmes bűnösen Lesz hit-kötötte pár.

S az ifju férj s az ifju nő Nem élnek boldogúl. A sor kerűlt: a nő szivén Féltés haragja dúl.

Szilaj, csapongó lőn a férj, Az édes hitszegő; Házát kerűlve, honn gyönyört S nyugalmat nem lel ő.

Setét tanyákon éjjelez Hölgy s vad pohár között. Hiába! szíve mélyiből A bék kiköltözött.

S a visszatorlás napjai Elérik a gonoszt: Kéjhölgy alakban ön neje A férjnek mérget oszt.

No s vígadó nász serege, Hogy tetszik a hallott rege? De el kell végzenünk a dalt: Te harmadik férj nője halld!

Mérged nem volt elég erős; Itt áll a gyilkos, itt a hős! Szerelmedért Megöltem első férjedet;

De bűnömért Kezedből ittam vesztemet. Nézz meg, mivé lett szeretőd; Nincs szer, mely meggyógyítsa őt.

Mérged nekem halált adott: Te menj s öleld a vérpadot.” S fáradtan a kin embere Sírjához váncorog.

A nő, mint kit villám vere, Halványan összerogy. S a nép, a mindig kész evő, Nem várja meg torát,

Hol gyilkos, s méregkeverő Készítnek lakomát. Csak egy, a vőlegény, marad Az ájúlt nő körűl;

Szemében égő köny fakad S ily szókra keserűl: „Ily szép és ily gonosz. Mi kár! Angyal lehettél, s poklok dija vár.”

S az ifju vő s a víg sereg, A zaj, zenék, az örömek Eltűntek, elhangzottanak: A szép menyasszony rémalak.

Vérszolga jő a vőlegény helyett, S az ébredő halállal fog kezet.