Fenn Lajosnak udvarában, A hadjáték pompájában Két hős ifju áll; Országcímer pajzsaikon,
Szíveikben a magas hon; S kikre karjok száll, Úgy akarja jó szerencse, Porba hull sok német és cseh.
Képe szörnyü a csatának; Mintha nemcsak játszanának, Délceg harcfiak Egymást mérő lángszemekkel,
Szívre szögzött fegyverekkel Összerontanak; Dárda zúg pajzs, dárda ellen: A két ifju még veretlen.
„Kérkedők ti címertekkel, Könnyü győzödelmitekkel, Büszke magyarok! Sok nemzettel föltevétek,
Most olasszal víjatok meg: Én olasz vagyok. S merre föld és merre nap van, Nincs olasznak párja hadban.”
Szól s bevágtat egy merész hős, S mint beszéde, oly fellengős Járta s kelete. Szélvész fegyverforgatása,
Könnyü ménen ugratása Villám szellete. Így bejárja gyorsan a tért, Agg a nép a két vitézért.
S képe szörnyü a csatának; Mintha éltet váltanának, A vetélkedők Összeütnek nyúlt dsidákkal,
Szívdöbbentő roppanással, Egymást rengetők. Hull zörejjel dárda és vért: A két hős még birja a tért.
Váltva, bátor elszánással, Négy dsidát tört rohanással Már a két vitéz. S bár szivök még csüggedetlen,
S mint a szikla, engedetlen, Karjok súlya vész. Még egy verseny, s a fövényen Diadalmas az idegen.
Búsan, elfelejtve, Sasként egyedűl, Puszta sátorában A vén Toldi űl.
Sátorán a szellő Általlengedez; Ősz szakálla mellén Sűrűn rezgedez.
Csak busúl, csak őszűl Vég- s határtalan; Mert hajh! kedve nincsen Élni bajtalan.
Lova rosz szeméten Teng erőtlenűl; Súlyos kardja, vérte Porban feketűl.
„Mért e néma bánat, Agg magyar vitéz? Sírj, üvölts, ha harcra Gyenge már a kéz.
Címerét hazádnak Bírja hős olasz; Nézd Budán, ha kétled; Pajzsán díszlik az.”
Így szól átrohanva Egy serény lovag. Toldi agg szivében Gyúl veszett harag.
Vasbuzogányt utána Sujt halálosan, S a lovaggal a ló Többé nem rohan.
„Most beszélj, te rosszat Hirdető madár; El, tudom, hireddel Nem repűlsz te már.
Címerét magyarnak, Szólj, ki nyerte meg, Hogy fejét a villám S Toldi csapja meg?”
Mindent a lesujtott Bajnok elbeszél, Mert a zord öreggel Összetűzni fél.
Messze tér azonban S visszakurjogat: „Toldi, hejh vén Toldi; Kösd fel magadat.
Hordja el a szélvész Ősz szakálladat, Tüske csiklandozza Lógó talpadat.
Az tegyen sirodba, Aki nem szeret: Mért ütötted tönkre Jó pej ménemet.”
Így kiált amaz; de Toldi nem hall már; Harcok gondolatja Mert fejében jár;
Mert fölmenni készűl Országcímerért Nagy boszúját eskve S szomjuhozva vért.
S kezd vigan lakozni, S három hosszu nap Szolgál éh- s szomjának Konyha és a csap.
Térdig széna, zab közt Áll fakó lova. Fegyverein kovácsnak Izzadoz koha.
Majd hogy felidül, vesz Szőrruhát mezűl, S így beszél magában Nagy kegyetlenűl:
„Oh hivatlan vendég, Ősz fehér szakáll, Rajtad most nagy átok, Nagy szerencse áll.”
„Átok és szerencse! Úgy viseld magad, Gyöngybe foglaltatlak, Ősz szakállamat,
Gyöngybe és aranyba, Díszt ha hozsz nekem; Sárba és kitéplek Szálanként, ha nem.”
Szól s felűl. Alatta Vígan jár a ló; Kardja cseng, dsidáján Leng vérlobogó.
Jaj neked! kit ez most Látogatni megy: Ádáz arcán nincsen Irgalomra jegy.
Puszta már a vívópálya, Csak magában szálldogálja Az olasz vitéz. Meggyalázott címerére
A magyar, bár lázad vére, Csak sohajtva néz: Hol sok bátor porba hullott, Gyenge s gyáva csak sohajt ott.
S most így szól a diadalmas: „Itt a címer! ki hatalmas Visszaváltani? Fel fiúk! vagy messze honba,
Elviendem hőslakomba S rajt’ fog állani: Merre föld és merre nap van, Nincs olasznak párja hadban.”
Még alig szólt, hogy zajogva Rettentően háborogva A nép felzudúl. Lelkeikben vészmozgásnak,
Kétes, ingó támadásnak Vad haragja dúl. Ím azonban egy barát jön Nagy robajjal a várkövön.
Szőrcsuhával van befedve; Dombos mellén terjedezve Ősz szakálla leng. Lóg nyakában bús csuklája;
De ijesztő nagy szálfája Vas kezében reng. Oldalára felcsatolva Hosszú kardja lóg ragyogva.
Mint a rézkürt, rivalása, S megborzasztó felhívása: „Élet és halál!” Bámul a nép és nevetne,
Ha dühétől nem remegne. A nyerő kiáll, S szól, amint feléje vágtat: „Hagyd kimélnem ősz szakállad.”
„Kíméld, rosz fiú, apádat; Tőlem várd el nyavalyádat.” Szól az ősz barát. S a nép rémes hallgatással
Két hőst villámroppanással Összemenni lát: A kábító zuhanatban Egy nyögés és gúnykacaj van.
Három ölre visszavetve, Ön lovától eltemetve A levente nyög. Meg nem ütve lágy nyergében
A barát ül nagy kedvében S fennen így dörög: „Most, ha bírsz, menj címereddel; Eztán érd be kevesebbel.”
S Toldit a nép haragjáról S harca pusztító voltáról Most megismeri; S bámulat csodái lesznek,
Melyek oldalán hevernek, Szörnyü fegyveri. Ő az ország címerével Ifju bajnokokhoz tér el:
„Másszor, úgy mond, e szent jelnek Ha erőtök nem felel meg, Békét hagyjatok. Küzdjön, aki mer, címére
S tűrje, kit mily végzet ére; Rám ne várjatok: Engem a mély sír partjára A halál vár végcsatára.”
Cookies on Poetry Cove