Természet édes gyermeke, Ártatlan kis leány, Imádd az égi alkotót, Imádd csak, jó leány.
Hozzá emeld föl szívedet, Hozzá kis gondodat: Búddá lehet, hidd, e kivűl Minden más gondolat.
De mit gyanítok? félrejár Mosolygó kék szemed, Epedve, félve messze jár Vágyó tekinteted.
Ne, oh ne fordítsd más felé Jó lányka, szemedet. Embert keressz tán? Nem találsz Megcsalják szívedet.
Meg ők! de kik fenn vannak ott, Nem esküsznek hitet, A vésett szentek, angyalok Nem bontanak hitet.
Nem tesznek este fogadást, Hogy reggel, mint vadak, Siránkozó szemeddel is Magadra hagyjanak.
Mégis hová jár szép szemed? Mért lő rám hév sugárt? Miért keres föl ennyi közt? Nem gyújt már, meg nem árt.
Kérded talán, a sok között Én is milyen vagyok? Hazug, csalárd-e? Nem! nem! én Boldogtalan vagyok.
Szivemben agg bút hordozok, S bajt, szenvedést, nagyot, És hosszú gyötrő csüggedést, És régi bánatot.
Nem csalhatott más engemet; De megcsalt en hitem: A nagy remények, melyekért Most nyugtomat vetem.
Eget vadásztam itt alatt, Eget? csak lányszivet, Mint én, oly hűt, oly érezőt, S a föld megbűntetett.
Te értesz... Bíbor ajkadon Hallatlan hangzatok Reszketnek a menny s búm felé, S szivedbe láthatok.
Te vagy, te vagy, kegyes, kit én Szánónak nevezek, Nem más volt az, csak álmodám, S miatta elveszek.
Imádkozz hát, kis bűntelen, Ah mert én nem tudok; Imádkozz, angyal, értem is, Míg összeroskadok.
Kérj egy hatalmat, mely legitt Elrontson engemet, És mélyen a világ alá Temesse lelkemet.
Hogy ott mindent felejtsen el, Ah mindent, ami bánt: Azt is, ki rám halált hozott, Azt a szép szőke lányt!
Cookies on Poetry Cove