Rengnek a fák, zúg az erdő,
Szél kereng az ormokon,
Fergeteg támad süvöltve
Szárazon s hullámokon.
Merre most? hah! merre fussak?
Hol találom csendemet?
E viharnál még fenébben
Dúl egy kínos érezet.
Ez riaszt ki a szabadra,
Ahol ég, föld összecsap;
Itt bolyongok én közöttük,
Mindenik dúl, s le nem csap,
Hogy maradjak ép, egészen
A keservé s kínomé,
És ezáltal hosszas ínség
Aljasítson semmivé;
Hogy kivánjak, és ne tudjak
Veszni, vesztes annyiszor.
Kegytelen sziv, Ída, szíved
Az, mely ennyi bajba szór.
Nincsen ő! Hajh! nékem élve
Meghalt; sőt nem volt soha:
Harcra hát! a vad törökre:
Nincsen Ída; van haza!