Hallgassatok, ne szóljon a dal, Most a világ beszél, S megfagynak forró szárnyaikkal A zápor és a szél,
Könyzápor, melyet bánat hajt, Szél, melyet emberszív sohajt. Hiába minden: szellem, bűn, erény; Nincsen remény!
Hallátok a mesét: a népnek Atyái voltanak, S amint atyáik vétkezének, Ők úgy hullottanak:
A megmaradt nép fölsüvölt: Törvényt! s a törvény újra ölt. Bukott a jó, tombolt a gaz merény: Nincsen remény!
És jöttek a dicsők, hatalmas Lábok törvény felett. Volt munka: pusztított a vas! S az ember kérkedett.
S midőn dicsői vesztenek, Bújában egymást marta meg. S a hír? villám az inség éjjelén: Nincsen remény!
És hosszu béke van s az ember Rémítő szapora, Talán hogy a dögvésznek egyszer Dicsőbb legyen tora:
Sovár szemmel néz ég felé, Mert hajh a föld! az nem övé, Neki a föld még sírnak is kemény: Nincsen remény!
Mi dús a föld, s emberkezek még Dúsabbá teszik azt, És mégis szerte dúl az inség S rút szolgaság nyomaszt.
Így kell-e lenni? vagy ha nem, Mért oly idős e gyötrelem? Mi a kevés? erő vagy az erény? Nincsen remény!
Istentelen frígy van közötted, Ész és rosz akarat! A butaság dühét növeszted, Hogy lázítson hadat.
S állat vagy ördög, düh vagy ész, Bármelyik győz, az ember vész: Ez őrült sár, ez istenarcu lény! Nincsen remény!
Az ember fáj a földnek; oly sok Harc - s békeév után A testvérgyülölési átok Virágzik homlokán;
S midőn azt hinnők, hogy tanúl, Nagyobb bűnt forral álnokúl. Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! nincsen remény!
Cookies on Poetry Cove