Mulnak az esztendők szomorú folyamattal azonban,
Még nyög az emberi nem élete terhe alatt.
Igy mulik el gyengébb éltünk zsengéje valóban,
Amikor emberi kort érni kivánna szivünk.
Ezt el is éri ugyan, mégis keseregve tekinti
Zsengésebb üdeit hátra nyomulni pedig.
Hát mikor a vénség beteg ágyra szorítja, reménség
Nincsen életihez és folyamodni kihez.
Megrettenti halál, mely is körülötte forog már,
Mérges italt nyujtván elragadozza szegényt.
Eddig az élet üdő, és mint buborék a vizekben
Úgy elenyész, s vége nem sok üdőre kerűl.